A történet, amelyben a szövetséges erők és a német hadsereg egyesítették erejüket a nácizmus ellen, egy rendkívüli és váratlan fordulatot hozott a háború menetében. Ez a különleges csata nem csupán a fegyverek összecsapásáról szólt, hanem a reményről és a

Az amerikai hadsereg tankja közeledik az ausztriai Itter kastély felszabadításához 1945. május 5-én - Fotó: Eric Schwab / AFP

Az amerikai alakulatok az Itter tiroli kastélyban és a környező területeken sikeresen kiszabadították a francia köztársaság három miniszterelnökét: Léon Blumot, Daladiert és Reynaud-t.

A Magyar Jövő 1945. május 8-án hírt adott az itteni kastélynál zajló ütközetről, de a második világháború során az információk gyakran torzultak, és sokszor lényeges elemek maradtak ki még a hivatalos jelentésekből is. Éppen ezért meglepő, hogy a fent említett hírben nem található meg az a különös részlet, amely sok újságíró számára evidens lett volna: az amerikai csapatok a Wehrmacht katonáinak támogatásával szabadították fel a kastélyt. Tehát egy szövetséges erő a saját ellenségeivel közösen harcolt a nácik ellen – hogyan lehetséges ez?

Valóban, a háború végső napjaiban meglepő események zajlottak, ahogyan azt később a történészek, különösen Stephen Harding Az utolsó csata című művében felfedték. Harding részletesen kutatta a korabeli visszaemlékezéseket és katonai dokumentumokat, hogy feltárja, mi zajlott 1945 májusában az Itter nevű tiroli falucska környékén.

A háború végének közeledtével egyre többen érezték, hogy a sorsfordító pillanat elérkezett. Hitler április 30-án végleg elhagyta ezt a világot, amikor öngyilkosságot követett el a bunkerében, miközben a szövetséges erők már Berlin határainál és számos más német városnál is jelen voltak. A harmadik birodalom hadereje, a Wehrmacht, a végsőkig kimerült és szétesett. Itter közelében egy tapasztalt katona, Josef Gangl őrnagy vezette az őt követő kis csapatot, aki már régóta kiábrándult a hitleri ideológiából, és aktívan támogatta az ausztriai ellenállást.

Az itteni kastély története különleges jelentőséggel bír a háborús események tükrében. A falu egyik domboldalán már a 13. században állt egy erődítmény, amelyet később leromboltak, majd a 16. században újjáépítettek. A végleges formáját a 19. században nyerte el, ekkor alakult át impozáns épületté. A náci hatalom átvétele után, 1940-ben kezdték el a kastély használatát. Kezdetben bérleti díjat fizettek az akkori tulajdonosnak, ám 1943 elején már nem voltak tekintettel a törvényességre, és egyszerűen elvették az épületet a gazdájától. A kastély a Harmadik Birodalom hátországának szívében helyezkedett el, biztonságos és jól védhető helyszínként, így ideális választás volt, hogy VIP-börtönné alakítsák.

Az itteri kastély adminisztrációs értelemben a dachaui láger egyik alegységeként működött, de azok, akik a vár falai közé kerültek, lényegesen kedvezőbb bánásmódban részesültek, mint a koncentrációs táborokba deportált foglyok. A hitleri rezsim politikai ellenfelei, többek között két korábbi francia miniszterelnök, Édouard Daladier és Paul Reynaud, itt töltötték rabságukat (a cikkben említett Léon Blum sajnos zsidó származása miatt Dachauba került). Az itteri vár foglyai között található volt Maurice Gamelin és Maxime Weygand tábornok, valamint a francia jobboldal vezetője, François de La Rocque, Charles de Gaulle nővére, és Jean Borotra, a híres teniszbajnok is. Az egyik itteri lakos, a 14 éves Hans Fuchs élete későbbi visszaemlékezéseiben így írta le élményeit: "Mindent láttunk az iskolai ablakokból. Láthattuk a dupla szögesdrótot és a reflektorokat, amelyek éjjel beragyogták a kastélyt."

A koncentrációs táborok irányítása a német nemzetiszocialista párt által létrehozott politikai hadsereg, a Schutzstaffel (SS) fanatikus tagjainak feladata volt. Itterben sem alakult ez másként, azonban 1945 májusának elején a kastélyt védő SS-katonák, félve a közeledő szövetséges erőktől, elhagyták a várat. Ezt az alkalmat kihasználva a foglyok átvették az irányítást a kastély felett, és néhány fegyvert is megszereztek, de a szökés lehetősége még így is elérhetetlen maradt számukra. Az SS ugyanis továbbra is jelentős erőkkel biztosította a környéket, és folyamatosan őrjáratozott a vár körüli erdőben.

Május 3-án reggel a foglyok elküldték az egyik rabot, a jugoszláv ellenállás egyik tagját, hogy hívjon segítséget. A legközelebbi nagyobb települést, Wörglt még nem szabadították fel a szövetségesek, a futár ezért a 60 kilométerre levő Innsbruck felé indult. Még aznap este belefutott a város határában az amerikai 103. gyalogsági hadosztály egyik előőrsébe és elmondta nekik, mi a helyzet Itterben. Az amerikaiak erre elindítottak egy csapatot, de annak haladását nehezítette a németek ellenállása.

A kastély falai között, miközben a napok teltek, újabb futár érkezett, aki titkos utakon keresztül eljutott Wörglbe. Itt, a városka szívében, felfedezte, hogy a Wehrmacht csapatai közül sokan már elhagyták a helyet, és csupán Josef Gangl és néhány hűséges embere maradt vissza. Amikor Gangl meghallgatta a futárt, azonnal beindultak benne a gondolatok: meg kellett terveznie a kastély felszabadítását. Tudta, hogy csupán néhány katona áll a rendelkezésére, de a remény szikrája mégis felcsillant benne, hiszen talán a szövetségesek segítségével sikerülhet megvalósítani az ambiciózus tervet.

A szomszédos Kufstein városában egy négy Sherman harckocsiból álló amerikai felderítő egység várakozott a váltásra, élükön a mindössze 27 éves John C. Lee századossal. Gangl, a helyi parancsnok, gyakorlatilag megadta magát Lee-nek, és segítséget kért az Itterben fogva tartott rabok kiszabadításához. Lee beleegyezett a küldetésbe, azonban a közeli híd romos állapota és az SS csapatok mozgása miatt csupán egyedül a Besotten Jenny nevű Sherman harckocsijával indult útnak Itter felé. Kísérete nem volt túlságosan nagy: 14 amerikai katona, Gangl és tíz korábbi Wehrmacht-tüzér, valamint egy teherautó sofőr, aki a katonák szállítását végezte. Hat kilométerre közelítették meg a kastélyt, amikor egy úttorlasz felállítására készülő SS-csapattal találkoztak. Szerencsére sikerült emberveszteség nélkül legyőzniük őket, és május 4-én végre elérték a várat.

A kastély foglyai örültek, de kicsit csalódottak is voltak a felmentő sereg létszáma miatt. Ennyi emberrel nem tudtak biztonságosan kijutni, inkább csak a vár védelmét erősítették meg. Besotten Jennyt beállították a főbejárat őrzésére és várták az SS-t. Hogy a nácik visszafoglalnák a várat, annak már éjszaka is voltak jelei: kisebb felderítő csapatok gyors támadásokkal tesztelték a kastély védelmét, gyenge pontokat keresve. Az SS-parancsnokságtól utasítás jött a foglyok kivégzésére, és azt végre akarták hajtani. Május 5-én reggel aztán egy körülbelül 150 SS-tagból álló sereg megtámadta az itteri kastélyt.

Bár Lee azt utasította a foglyokat, hogy maradjanak a fedezék mögött, többen mégis úgy döntöttek, hogy csatlakoznak a harchoz, és közösen védték meg a kastélyt. Hosszan tartották magukat a túlerővel szemben, ám a lőszerük gyorsan fogyni kezdett. "Olyan géppuskaropogást hallottunk, ami órákig nem hagyott nyugtot, és a levegőben por- és füstfelhők kavarogtak" - emlékezett vissza Hans Fuchs, az itteri lakos, aki a családi farmról figyelte a távoli csatát.

Délután felé Lee tábori telefonon fel tudta venni a kapcsolatot a 103-as hadosztállyal, és értesült róla, hogy erősítések tartanak a kastély irányába. Azonban az érkező csapatnak nem volt ismerete a terepről, és nagy aggodalommal tekintettek a közelgő akcióra, mivel a várhoz vezető út tele volt veszélyekkel, így nagy veszteségekkel kellett számolniuk. Ekkor lépett elő az egyik fogoly, a korábbi teniszbajnok Borot, aki önként vállalta a kockázatos feladatot: ügyesen lemászott a kastély falán, majd csendben átkúszott az SS-erők vonalai között, végül eljutott a felmentő csapathoz. Ő lett a kalauzuk, és délután négy körül sikerült elvezetnie őket a várhoz.

A helyzet már régóta kritikus volt a védők számára. Muníciójuk szinte elfogyott, miközben az SS erői sikeresen megsemmisítették Besotten Jennyt, áttörve a védelmi vonalakat. A kastély falain belül már a közelharc hangjai keveredtek a káosz zajával. Azonban az érkező szövetséges csapatok gyorsan fordítottak a helyzeten, és a támadók ellenállása hamarosan szertefoszlott. Így az amerikai és német katonák közös erővel szabadították fel az itteri kastély foglyait a nácik markából.

A szövetséges erők körülbelül száz SS-tagot fogtak el, míg számos másikat megöltek. A védelmi vonalon sokan szenvedtek sérüléseket, de csupán egy élet veszett el: Josef Gangl, akit egy SS-marksman végzett ki. Az egykori Wehrmacht-őrnagy mindössze 35 évet élt, mégis hősként él tovább az ausztriai ellenállás történetében. Wörglben utca viseli a nevét, és az itteni várnál emléktáblát is állítottak az emlékére. Sajnos az épület ma már magántulajdonban van, így nem látogatható.

Az itteri kastély körüli összecsapás a második világháború történetének talán aprócska epizódjának tűnhet, ám jelentősége messze túlmutat a résztvevők számán. A kiszabadult foglyok tapasztalataik és nézőpontjaik révén formálták a háború utáni Franciaország politikai táját, valamint hozzájárultak az európai integráció koncepciójához. Ez a konfliktus világosan rávilágított arra, hogy a háború végére mennyire kiéleződött a Wehrmacht és az SS közötti feszültség. Josef Gangl története pedig egy figyelemre méltó példája annak, hogy a katonai parancsok mögött álló emberiesség és morális megfontolások képesek felülírni a szigorú utasításokat.

Az itteni csata a résztvevők különös összetétele folytán a háború egyik legbizarrabb ütközetei közé tartozott. Ám nem ez volt az egyetlen alkalom, amikor a Wehrmacht és az amerikai erők közösen léptek fel az SS ellen. Volt még egy hasonló eset is, amelyet a Cowboy-hadművelet néven ismernek, és amely során egy lipicai ménest mentettek meg a szovjet csapatok támadásától.

Ausztria annektálása után a nácik a Bécsben található lipicai lovakat a csehszlovákiai Hostauba szállították (ma Hostouň), hogy az ottani tenyészközpontban létrehozzanak egy árja lófajtát. 1945 tavaszán a szovjetek és az amerikaiak is közeledtek Hostauhoz, de sejteni lehetett, hogy az oroszok fognak előbb odaérni. Tőlük pedig a lovak nem sok jóra számíthattak, ez korábban Magyarországon nyilvánvalóvá vált, ahol a Vörös Hadsereg a lipicai lovakat lelőtte vagy fizikai munkára fogta be. Egy Hostauban tartózkodó Wehrmacht-tiszt, Walter Holters ezredes többre tartotta a lipicai lovakat és inkább az amerikaiaknak adta volna át a ménest. Futárok útján titkos tárgyalásba kezdett a közelgő szövetséges alakulattal, aminek vezetője, Charles Reed ezredes szintén nagyra becsülte a jó paripákat. Reed egyeztetett Patton tábornokkal, aki áldását adta a lovak kimenekítésére.

Reed pár száz emberrel keresztülharcolta magát a német védvonalakon Hostauig, ahol rájött, túl kevesen vannak ahhoz, hogy több száz lovat biztonságosan áttereljenek ellenséges terepen amerikai ellenőrzés alatt levő területre. Reed ekkor felajánlotta Holtersnek, hogy felfegyverezheti az embereit, ha hajlandóak amerikai parancsnokság alatt harcolni. Addigra ugyanis az SS bekerítette Hostaut, és várható volt, hogy támadni fognak. 1945. április 28-án ez be is következett, de a jól felszerelt amerikaiak és újdonsült német bajtársaik együtt vissza tudták verni az amúgy túlerőben levő SS-t. Az összecsapások után átterelték a ménest a frontvonalon, a szovjetek pedig nagyjából akkor értek Hostauba, amikor az utolsó lipicai ló is elhagyta a várost.