A mágikus realizmus és Tarantino stílusának találkozása egy igazán izgalmas és különleges élményt ígér. Képzelj el egy olyan világot, ahol a valóság és a fantázia határai elmosódnak, ahol a hétköznapi élet elemei varázslatos fordulatokat vesznek. Tarantin

A Shakespeare-i A vihar című dráma tudatos allúzió: az ottani Prospero is egy sziget urává válik, ahol varázslattal uralja Calibant és Arielt. L. Takács átiratában azonban ezek a szerepek összekeverednek, kissé ironizálódnak - Caliban nem szolga, hanem egy megbukott sztár, Ariel nem szellem, hanem feleség és alkotótárs. A regény középpontjában Prospero, a szintén kiégett műsorvezető áll, aki egy távoli szigeten, a Nádbogár-szigeten kívánja leforgatni élete filmjét. A sziget, ahol véres diktatúra tombol és polgárháború készül, a posztkoloniális irodalom gyakori helyszínét idézi: periférikus tér, amelyet a főhős próbál meghódítani és saját céljaira használni. A Nádbogár-sziget önmagában is egy mikrouniverzum: az egykori ópiumközpont a II. világháború után a drogkartellek és az egyre romló politikai helyzet színtere lesz.

A történet alapja szerint Prospero, aki egykor a poszt-posztmodern irodalom kiemelkedő alakjaként próbálta megvetni a lábát a kulturális főáramban, most családapaként küzd azért, hogy "visszanyerje" önmagát és méltóságát, főként a fia szemében. A fiú iskolatársai gúnyolják őt, és bohócnak tartják közszereplői mivoltáért, ami még inkább felerősíti Prospero belső vívódását. E konfliktus adja az alaphangját a szigethez kapcsolódó grandiózus tervének: leforgatni az évezred legnagyobb filmjét, amely nem csupán látványos kalandfilm lenne, hanem egyben művészi kiáltvány is. Az alkotás célja, hogy tükröt tartson a társadalom elé, és újraértelmezze a hős és a gyengeség fogalmát a modern világban.

A történet szinte észrevétlenül vált át a realista hangütésből egyre szürreálisabb irányba - miközben olyan érzésünk van, mintha a Volt egyszer egy Hollywood vagy a mexikói filmek ismert világa találkozna a mágikus realizmus ismert alkotásaival. A mű gyakori szereplői, a beszélő békák, látomások és a posztmodern valóság olyan könnyedén mosódnak egymásba, hogy el is veszítjük a referenciális olvasás tapasztalatából eredő megszokásainkat. Ugyanakkor az Inváziós fajok egyfajta tükör a 90-es években bekövetkezett mediális változásokról (Prospero 1997 óta tervezi a forgatást), az alkotás megszállottságáról, a családi szeretet és széthullás határvonalairól; miközben rámutat arra, hogyan válik egy ember saját víziójának áldozatává és hősévé egyszerre. A film főszereplője, Caliban, a bukott hollywoodi sztár, aki Scorsesével is dolgozott együtt, Hollywood szimbóluma, "ökológiai vízparkot" épít, színes alakja ennek az új törzsi társadalomnak, amelyet Prospero filmjének forgatókönyve igyekszik leképezni.

Ezeket az észrevételeket figyelembe véve jól megfigyelhető, hogy az olvasás során gyakran úgy érezzük, a forgatás inkább egy túlélőjáték, mintsem egy művészi alkotás. Ezt a benyomást tovább fokozzák a körülmények: a díszletek építésének nehézségei, a kimerítő felvételek, a forgatókönyvben tátongó hiányosságok, vagy akár a pénzügyi korlátok, amelyek miatt sokan kénytelenek jelzálogot felvenni otthonaikra a film megvalósítása érdekében. A különböző nézőpontok váltakozása – Prospero, a gyermekek (főként fia, Ferdinand és lánya, Miranda, akik szorosan kötődnek az eseményekhez), valamint a feleség, Ariel – egy sokrétű narratívát alkot, amely dinamizmusa, gazdag képzelete és könnyed stílusa révén elsősorban szórakoztatja a közönséget.

A regény egyik legerősebb jellemvonása, hogy nemcsak a filmkészítés folyamatáról szól - mi is úgy olvassuk, mintha egy forgatókönyv lenne. A jelenetek hangsúlyos leírásai, a színészek válogatása és a forgatási nehézségek szinte kézzelfoghatóvá teszik a filmes világot. A publicisztikai, szatirikus megjegyzések (különösen az elnök és Caliban rivalizálása vagy Sycorax túlsúlya és korábbi castingja) a latin-amerikai mágikus realizmust, Tarantino világát és a popkultúrát hozzák játékba, emellett a mű egyfajta környezetkritikaként értelmezhető. A címadó "inváziós fajok" a szövegben visszaköszön egy keresztrejtvény-megoldásaként, ugyanakkor tág metafora lehet: az inváziós fajok megjelenése és elszaporodása a természet és az ember közötti törékeny egyensúly felbomlását szimbolizálja. Ezek alapján Az Inváziós fajok bátran ötvözi a különböző irodalmi és egyéb kulturális irányzatokat, témákat úgy, hogy közben a kortárs próza új lehetőségeit mutatja.