A "másolat" fogalma számos kontextusban megjelenik, és gyakran utal arra, amikor egy eredeti dokumentum, műalkotás vagy bármilyen információ reprodukálódik. A másolat lehet tökéletes, vagy akár eltérhet az eredetitől, és ez az eltérés sokszor lehet kreatí

Egy édesanya képét sokan a boldogsággal és büszkeséggel társítják, amikor a lánya virágot kap. Kornélia története azonban éppen ennek az ellentéte. Az ő nevelője inkább csak fanyalgott, és érdektelenül vállat vont, amikor virágot hoztak neki. Ha pedig valaki rávilágított, mennyire emlékeztet a nagyobbik gyermekére, Kornélia szemeiből azonnal villámok csaptak elő, mintha csak egy vihar közeledett volna.

- Öt vagy hat éves koromban még elképzelésem sem volt arról, honnan eredhet ez a furcsa ellenszenv, de egy dolog biztos volt: éreztem, hogy anyám nem szeret - mesélte nekem egy harmincas évei elején járó, élénk vörös hajjal rendelkező, kislányos bájjal megáldott beszélgetőtársam.

Évtizedek teltek el, mire valóban ráébredtem, hogy a problémák forrása nem bennem rejlett, hanem sokkal inkább anyám saját belső konfliktusaiban. Valójában, ha tükörbe nézett, mindig az én arcomat látta, hiszen fekete hajam és fekete szemeim pontosan az ő vonásait idézték. Alacsony, vékony testalkatom pedig csak fokozta azt az érzést, hogy egy miniatűr mása vagyok. Egészen öcsém születéséig én voltam az a "másolat", akivel nap mint nap kénytelen volt szembesülni, és valószínűleg ezért érezte, hogy az élete egy soha véget nem érő rémálom. Ezt a frusztrációját nyíltan megosztotta velem, naponta többször is emlékeztetett rá, hogy sosem feledjem el. Visszagondolva, talán az apám iránti bálványozása is hozzájárult ahhoz, hogy elutasítóan viselkedett velem. Ő mindig fiúgyermeket szeretett volna, és amikor végre megérkezett az öcsém, én hirtelen "mellékessé" váltam. Anyám átalakult, szinte azonnal virágba borult, és néha még kedves szavakat is intézett hozzám. A mai napig sokan mondják, hogy egy mesevilágban élek, és igazuk van, hiszen én magam is átéltem ezt a mesét. Az én életem is hasonlított Hamupipőke történetéhez, hiszen a családom valóban úgy bánt velem, mint egy gonosz mostohával. Kétfejű "kiadásban", mert apám sem volt egy hajszálnyival sem kedvesebb hozzám, mint az, aki életet adott.

- Voltál már részes bántalmazásban? - kérdeztem hirtelen, megzavarva a csendet.

Akkoriban talán nem így éreztük, de ha visszagondolok, csupán néhány fül- és hajhúzás, meg pár nyakleves maradt meg az emlékeimben. Ma már világosan látom, hogy a hideg, érzelmek nélküli bánásmód is az agresszió egy formája, amit egyetlen gyerek sem érdemel. Olyan pillanatra sem emlékszem, amikor dicséretet vagy bátorítást kaptam volna; mindig a háttérben maradtam, mint a megengedett második.

- Milyen volt a kapcsolatod az öcséddel gyerekkorotokban? - vetettem fel a következő kérdést.

- Bármennyire is hihetetlenül hangzik, nem voltam rá féltékeny. Ő első perctől örült a jelenlétemnek, újszülöttként is mindig rám kacagott a legtöbbet a nagy, barna szemeivel. Tulajdonképpen ő volt az egyetlen a családban, aki igazán fontosnak tartott. A kapcsolatunk a későbbiekben sem veszített a fényéből. Amikor leérettségiztem és egyetemre mentem, az öcsém éppen a középiskolát kezdte. Minden vágya az volt, hogy hozzám hasonlóan ő is Kolozsvárra kerülhessen, az egyetemisták "szupervárosába". Nem az volt neki a legfontosabb, hogy milyen szakon tanul majd tovább, hanem az, hogy a közelemben lehessen. Anyuék persze ellenezték az ötletet, azt szerették volna, ha örökre az otthoni "fészekbörtönben" marad, ahol fojtogathatják a szeretetükkel, az öcsémet azonban nem igazán érdekelte, hogy mit várnak el tőle. Sikerült olyan önálló, szabad személyiséggé válnia, amilyen én mindig is szerettem volna lenni. Csak hát nekem életem első 18 évében mindenhez és mindenkihez alkalmazkodnom kellett a túlélésért. Lehet, hogy drasztikusan hangzik, de ezt akkoriban valóban így éltem meg.

Mi volt az, ami elindította benned a változás folyamatát?

Amikor beléptem a Babeș-Bolyai bölcsészkarára, már tudtam, hogy itthonról nem számíthatok támogatásra. Az ösztöndíjamból eddig is mindent megoldottam, amire csak szükségem volt, így az új kihívást nem éreztem túl nagynak. Kolozsvári állásajánlatokat kutattam már jóval azelőtt, hogy elhagyhattam volna a szülői házat. Ekkor akadtam rá a 87 éves Margit néni hirdetésére, aki fiatal segítőt keresett, aki vele lakna, cserébe szállást, étkezést és egy kis "zsebpénzt" kínált. Amint elolvastam a hirdetést, tudtam, hogy ezt nem szabad kihagynom. Még aznap felhívtam, és másnap reggel már úton voltam, hogy személyesen is találkozhassunk.

- Egyből megtaláltátok a közös hangot?

- Annyira, hogy elhatároztam, még tanévkezdés előtt odaköltözöm hozzá. Lenyűgözött a minden mesterkéltség nélküli kedvessége és az eleganciája, ami valahogy kortalanná tette a szememben. Hamar összecsiszolódtunk. Ebben bizonyára az is közrejátszott, hogy Margit néni egyedül élt, és rokonai sem voltak, akik meglátogathatták volna. Annyira értékelte a társaságomat, hogy azt nehéz szavakban kifejezni. Persze én is segítettem neki mindenben: korán reggel bevásároltam a lista alapján, amit mindig előző este írt meg apró gyöngybetűkkel, a reggelihez együtt terítettük meg az asztalt. Az ebédfőzés is legtöbbször közös program volt, ha nem kellett az egyetemen lennem, délután pedig karon fogva sétáltunk a közeli parkban. Sokáig ez volt a közös életünk vezérfonala. Margit néni nemcsak egy meleg otthonnal és anyagi biztonsággal ajándékozott meg, hanem rengeteg ismerettel is a művészetek szinte minden területéről. Utolsóéves voltam az egyetemen, amikor egyik napról a másikra romlani kezdett az egészségi állapota. A látásával addig is baj volt, hiába távolították el a szürke hályogot mindkét szeméről, ebben az időszakban azonban a mozgása is egyre bizonytalanabbá vált, és úgy tűnt, teljesen elhagyja az ereje. De még így is izgatottan készült a ballagásomra, a számára kimért földi idő azonban nem volt elég ahhoz, hogy ott lehessen. Végakarata szerint a kétszobás tömbházlakás, ahol életem leggondtalanabb időszakát töltöttem, a továbbiakban is az otthonom maradt. Margit néni sokszor mondogatta, hogy járjak nyitott szemmel, és ha egy igazi társ kerül az utamba, ne szalasszam el, de én még nem érzem ehhez készen magam. Több mint tíz év telt el a pártfogóm eltávozása óta, mégis sokszor, amikor a munkából hazamegyek, mintha ott várna a konyhában, az aragáz mellett tüsténkedve. Nem akarom elengedni, sem mással helyettesíteni ezt a képet, hiszen ez tanított meg arra, hogy nem csak egy másolat vagyok.