A végső lények melankolikus árnyai A végső lények, akik a világ peremén léteznek, a melankólia sötét fátylában úsznak. Ezek a titokzatos lények, akik az élet és a halál határán egyensúlyoznak, mindennapjaikban hordozzák a szomorúság súlyát, amely a múltj

Krasznahorkai – ezt csak a rend kedvéért említem – valóban nem tartozik a "Magyarországon világhírű" kategóriába: regényeit számos nyelvre lefordították, és évről évre a Nobel-díj várományosai között található. Valójában már a kilencvenes években is megérdemelte volna a kitüntetést. Olyan kulturális ikonok, mint Patti Smith, büszkén posztolják a könyveit, emellett a regényeiből készült Tarr Béla-filmekről sem érdemes elfeledkezni. Külön érdemes lenne megemlíteni Tarr nagyszerűségét és hatását, de most valójában nem ez a téma.

Krasznahorkai szavai különleges dimenziót kapnak ebben az interjúban, amely Stockholmban zajlott, valahol egy hangulatos kávézó zöldellő teraszán. Minden bizonnyal élvezte a beszélgetést, hiszen én is kedvelem az ilyen barátságos, kissé rusztikus helyeket, ahol az idő mintha megállna egy pillanatra. De ne szaladjunk ennyire előre! A helyszín és a társaság, akikkel Krasznahorkai osztja meg gondolatait, kétségkívül fontos szerepet játszik a diskurzusban, de erről majd később bővebben is szót ejtek.

Amikor az interjú során a kérdező felemeli a témát, hogy miért választotta Krasznahorkai a távoli Triesztet otthonául, a beszélgetés természetesen a belpolitikai helyzetre terelődik. A szerző megjegyzi, hogy Orbán Viktor nemzeti-konzervatív kormányzása alatt Magyarország fokozatosan távolodik a Nyugattól. Az író ezt követően a magyar történelem mélyebb rétegeibe is elkalauzol minket. "A mai Magyarországon az emberek gyökértelenekké váltak", állítja, említve a tatárjárás és a török hódoltság eseményeit, majd eljut arra a pontra, hogy "Orbán és társai dicsfénye alatt a történelmünket glorifikálják". "Ez egyszerűen nevetséges. A magyar történelem valójában csupa veszteségről szól", fogalmaz Krasznahorkai.

Az ember folyamatosan keresi a szavakat, a hangokat, de talán még inkább azt a beszélői pozíciót, ahonnan hitelesen és érvényesen tud megszólalni egy adott helyzetben. A történelem hajlítgatása és manipulálása nem új keletű jelenség – láttuk már, hogyan formálják a különböző kurzusok a múltat a saját céljaik érdekében. Kérdéseink és kritikáink joggal irányulhatnak arra a politikai erőre is, amely már közel másfél évtizede kormányoz. De érdemes odafigyelni arra az állításra, miszerint a magyar történelem csupán a veszteségek sorozata. Nem szeretek kategorikus kijelentéseket tenni; nem illik ez a szöveg stílusához, de néha muszáj megtenni: Krasznahorkai megállapítása egyszerűen nem állja meg a helyét. Ez a kijelentés túllép azon, hogy milyen nézőpontból vizsgáljuk a magyar történelem viharos évszázadait. Sajnos ez a mondat a „merjünk kicsik lenni” torz, pusztító képét hordozza magában, amely nemcsak a múltunkra, hanem a jövőnk lehetőségeire is árnyékot vet.

„Ma Magyarországon már nem maradt remény” – folytatja Krasznahorkai László, aki egy szélsőjobboldali demonstrációra utal, ahol valaki egy plakátot emelt a magasba, amelyen ez állt: „Vegyétek vissza Trianont.” Pedig Trianon nem más, mint egy párizsi kastély, ahol a békeszerződés aláírására került sor. Az emberek tudatlansága ennyire eltérült. Sőt, a „tanulatlan tömeg” kifejezéssel is él az interjúban, aláhúzva a társadalmi műveltség hiányosságait.

Egyre szélesebb perspektívába kerülünk, ahogy az optika tágul: feltűnik Ausztria, Herbert Kickl és az FPÖ, majd Románia és Szlovákia is a színen, nem beszélve Németországról, ahol az AfD népszerűsége növekszik. És természetesen ott van az Egyesült Államok, ahol Donald Trump alakja továbbra is meghatározó.

Krasznahorkai legjelentősebb műveiben - ha fókuszálunk a Sátántangóra és Az ellenállás melankóliájára, amelyek talán a legismertebbek - a megalázottak és megszomorítottak sorsáról beszél, méghozzá egyfajta empátiával és megértéssel. E művekben megjelenik egy finom irónia is, amely képes oldani a sötét élethelyzeteket, vagy éppen egy különös perspektívából közelíti meg őket. Azonban, ami ezt az interjút igazán kiemeli, az nem csupán a fent említett megközelítések, hanem az a felismerés, hogy a megértés nem csupán egy felsőbbrendű, leereszkedő gesztus, hanem sokkal inkább egy kérdések sorozata, amely kíváncsisággal, érdeklődéssel és alapos elemzéssel párosul. Krasznahorkai munkáiban a jelenségeket a tér és idő kereteiből kiemelve vizsgálja; a történetek a magyar Alföldön vagy egy ahhoz hasonló kisvárosban játszódnak, de valójában az általános emberi szenvedésről és létezésről szólnak. Ráadásul nem kapunk egyértelmű tanulságokat, mint például a reménytelenség kijelentését, hanem inkább egy árnyaltabb, mélyebb kérdéseket vet fel, amelyek az olvasót is gondolkodásra ösztönzik.

A kérdések és a mélyreható keresések azok, amelyek valóban felemelik azokat, akik a létezés szövetét feszegetik – ideértve az írót is, aki ebben a "létezés-szakmában" tevékenykedik, ahogyan azt Ottlik Géza fogalmazta meg. Különösen érdemes megemlíteni Krasznahorkai Lászlót, aki e mélyreható vizsgálódás élharcosa. Az összes többi csupán felszínes ismétlés. Az újságíró szerepe is megkérdőjeleződik, hiszen nem tesz fel olyan kérdéseket, amelyek a lényegre tapintanának – végül is, egy interjúról van szó. Ráadásul a diskurzus egy olyan országban zajlik, ahol a politikai táj két éve a konzervatív jobboldal uralma alatt áll, a radikális jobboldali Svéd Demokraták támogatásával. Krasznahorkai és az újságíró mindössze annyira redukálják a helyzetet, hogy a műveletlen tömegek könnyen manipulálhatók, a gonosztevők kihasználják a körülményeket, míg a szélsőjobboldal látszólag diadalmaskodik. A jók harca a rosszak ellen.

„Ma egy stockholmi gyógyszertárban jártam. Senki sem ismerte fel, kicsoda vagyok” – meséli Krasznahorkai az interjú során, majd hozzáfűzi: „Az irodalmi közeg rendkívül zárt. Az emberek talán vásárolnak könyveket, de vajon milyen könyveket választanak?” Valóban, a véglények melankóliája, nemde?

A szerző újságíró, az ÖT munkatársa.

Ez a cikk az ÖT és az Index közötti együttműködés keretében készült, és most nálunk is olvasható. Ha tetszik, kérjük, ossza meg, írja meg véleményét, vagy ha még több hasonló tartalomra vágyik, látogasson el partnerünk, az ÖT weboldalára!

A véleménycikkek nem mindig fejezik ki az Index szerkesztőségi álláspontját.