Az idő csupán egyfajta téveszme, és az ebédidő nem más, mint a legnagyobb trükk, amit valaha felfedeztek.

A Young Knives új albuma, a Landfill, erőteljes üzenetet közvetít. A cím nem csupán az Arctic Monkeys után kibontakozó gitárzenekarok virágzására utal, amelyet sokan az indie zene "szemétdomb korszakának" neveztek el. Ekkor tűntek fel a leicestershire-i indie rockerek is, akik talán túlságosan is magukra öltötték ezt a jelzőt, hiszen még két évtized elteltével is emlékeznek arra. Az album azonban nem a sértettség hangján szólal meg, hanem egy mélyebb, filozófiai megközelítést kínál, amely az idő múlásának kérdésére is reflektál.

Ezt a gondolatot a legszebben a "Dissolution" című dalukban fejezik ki, amelyet többek között Douglas Adams ikonikus regénye, a "Galaxis útikalauz stopposoknak" és annak emblematikus idézete ihletett.

Az idő csupán egy illúzió, amelyet mi teremtünk. Az ebédidő pedig különösen furcsa, hiszen kétszeresen is megtéveszt minket.

Ha az idő tényleg illúzió, akkor a pop is kétszeresen az, hiszen a legtöbb esetben - a szerencsés egybeeséseket kivéve - nem a legizgalmasabb dalok uralják a listákat, és általában azok a zenekarok lesznek a legnépszerűbbek, amelyek alkalmasak arra, hogy beragyogja zenészeit a vakító hype. A Young Knives-ra mindez nem áll, cserébe viszont

Csak néhány zenekar vállalkozik arra, hogy mélyebb filozófiai kérdésekkel foglalkozzon, és a popzene műfaja sem mindig alkalmas arra, hogy a létezés mélységeit firtassa. Ahogy Henry Dartnall, az együttes énekese és gitárosa megfogalmazta a sajtóközleményükben: "Ez a lemez a dolgok elengedéséről szól, mielőtt azok elragadnának minket... Az élet minden kihívásának elfogadásáról és arról, hogy ne engedjük, hogy a szívünket megterhelje, amit a világ ránk zúdít."

Az album tehát afféle vigasztalás, de nem empatikus odafordulással, hanem iróniával, megmutatva azt, hogy a legmélyebb gondolatok is lehetnek bizonyos szempontból szórakoztatóak. A már említett Dissolution című dalban arról énekelnek, hogy a fejünkben lévő gondolatok nagy részét a hiány teszi ki... De sokkal tisztábban látod majd, ha száműzöd a múltat és a jövőt. Az idő tényleg illúzió lehet, de legalább jól szórakozik, aki szereti a meghökkentő, váratlan megoldásokat, például a halandóságról elmélkedő No Sound című számban. Van itt gagyi dobgépre ültetett gyerekkórus, space-rock hatású kelet-európai new wave, így aztán kicsit furán visszhangzik a dal felütése: Azzá váltam, amit olyan jelentéktelennek hittem? Ehhez a napfényes világhoz tartozom?

A Henry és Thomas Dartnall testvérpár által életre hívott duó legújabb albuma valódi stíluskalauzként funkcionál, hiszen a zenei palettájuk rendkívül széles spektrumot ölel fel. A poszt-punktól a pszichedelikus prog-rockon át a spoken word kísérletezésig, minden zenei ínycsiklandóságot felfedezhetünk benne. Aki azt hinné, hogy a „Landfill” című album csupán egy kaotikus hangmintagyűjtemény, téved: a dalok tele vannak meglepetésekkel, és a változatosságuknak köszönhetően mindenkinek kínálnak valami izgalmasat. Az album címe ugyan utalhat a szemétlerakóra, de valójában egy gazdag és ötletes zenei utazásra invitál, ahol mindenki rátalálhat a saját zenei kincseire.

A borítón feltűnő, megfakult horgolt terítő és a tasak különleges dizájnja egyértelműen arra utal, hogy egy régi, elnyűtt hanglemezre emlékeztetnek. Azonban ami a fülünkhöz eljut, az korántsem ártalmas a környezetre; inkább egy gazdag kulturális örökség nyomait viseli magán.

A határokat feszegető, néha dadaista popzenei világ egyedi varázsa semmiképpen sem mondható szélsőségesnek, viszont annyira különleges, hogy a TikTok-őrült tinédzserek is rátalálhatnak. A „Gone, Gone, Completely Gone” egy kellemes pszichedelikus kaland, amely Syd Barrett elméjének titokzatos labirintusába kalauzol minket. A dalban felcsendül a gyerekek által jól ismert mondóka: „Itt a templom, itt a torony, nyisd ki az ajtót, lásd az embereket”, ami a gyerekek játékos kézmozdulataival válik igazán életre.

A Jézust is beidéző, néhol obszcén szövegű számot lehagyhatták volna a lemezről, ugyanakkor a program nagy része heroikus kísérlet annak megállapítására, hogy mi dolgunk a világban. Ennek megállapítására ott van 47 percnyi zenés illúzió, ami pont olyan hosszú, mint az a bizonyos ebédidő.