Barukh, a sivatag homokján élő magyar költő így fogalmaz: "Nem érzem, hogy hazatértem volna. Csupán azt tudom, hogy most jelen vagyok."

Fiala Borcsa/WMN: Hidvégi András néven születtél, de az interjú előkészítésekor már jelezted, hogy ezt a nevet nem használod. Hivatalosan Barukh néven ismert vagy. Mesélj egy kicsit arról, hogyan és miért választottad ezt a nevet, és mit jelent számodra?

Barukh: A zsinagógában használom ezt a nevet. Amikor a családommal Izraelbe utaztunk, hosszú ideje foglalkoztatott a gondolat, hogy megváltoztassam a születési nevemet. Az András név kiejtése valamiért rendkívül nehézséget okozott mind a héber, mind az angol anyanyelvűek számára. Fél év elteltével végül elhatároztam magam, és ellátogattam a helyi belügyminisztériumba, ahol hivatalosan is átírtam a nevemet.

Ez a név olyan különleges aurával bír, mint itthon az Álmos: ritkán hallható, de mégis elegáns, és jellemzően inkább az idősebb korosztályok körében találkozhatunk vele.

Ezt a nevet magamnak választottam, és az eredete egy magyar származású amerikai újságíróhoz, Charles Fenyvesihez vezethető vissza. Fenyvesi nyírségi zsidó családból származott, és volt egy különleges ősének, Barukhnak a története, aki az élet mélyebb értelmét kereste. Képzeljünk el egy embert, aki a falusi életben, a fák alatt és a mezők szélén állva, a legkülönbözőbb emberekkel beszélgetett, parasztoktól kezdve a keresztény papokig, mindannyian megosztották vele a tudásukat és tapasztalataikat. Én is érzek hasonlóságot Barukhhoz: számtalan nagy kérdésem van, melyek az élet mélyebb értelmét kutatják. Barukh később találkozott egy talmudtudóssal, akit a falujába hívott, és az ő barátságuk új távlatokat nyitott meg számára. Együtt tanultak, és a történet szépsége, a kétely és a falusias atmoszféra, valamint a zsidó hagyományok mind mélyen rezonálnak bennem. Ezen elemek együttesen formálják az én világomat is, és arra ösztönöznek, hogy tovább kutassam az élet nagy kérdéseit.

F. B./WMN: Mi változott benned az új név hatására?

B.: Sok minden van, ami különleges. Izraelben él egy furcsa madár, aki vallásos, de közben baloldali politikai nézeteket képvisel. Az én nevem is összekapcsolódik a vallással, és én magam is hívő vagyok. Amikor elérkeztek a választások, és megbeszéltük, ki kire szavaz, meglepődtek az én választásomon, hiszen rendszeresen együtt imádkoztam velük. Szombaton pedig nem dolgozom, és hűen követem a hagyományokat.

Ezekből az apróságokból összeáll egy olyan kép, ami sokkal valóságosabb annál, mint ahonnan elindultam.

F. B./WMN: Vallásos neveltetés nélkül nőttem fel, mégis a hit valamilyen úton-módon megjelent az életemben. Hogyan is történt mindez?

A spiritualitás mindig is fontos része volt az életemnek. Tizenöt évesen írtam egy levelet Raj Tamásnak, a neves magyar történésznek és főrabbinak, amelyben kifejeztem vágyamat a tanulás iránt. Ő kedvesen ajánlott nekem néhány könyvet, amelyek révén mélyebb kapcsolatba kerültem a vallással. Amikor pedig megszülettek a gyermekeim, ez a belső utazás még inkább elmélyült, és új dimenziókat nyitott meg előttem.

Nagyon megérintett, amikor először mentem el egy mizrakhi zsinagógába, már Izraelben. Ott csak férfiak vannak, de olyan áhitattal énekelnek, ami mindenképp romantikus, de majdhogynem erotikus, olyan érzéki szeretettel énekelnek, imádkoznak. Ott nincs semmi idézőjelbe téve, a csoda az csoda, a hit az hit. Hogy férfiak megmutathatják az érzelmességüket ilyen módon, hogy kifelé fordulhatnak és együtt énekelnek, hogy ebben az egészben hogyan kapcsolódnak össze, az igazán különleges élmény volt.

F. B./WMN: Ezt már több alkalommal is említetted: az ADHD és autizmus diagnózisaid a verseid révén váltak nyilvánvalóvá. Amikor elkezdted megosztani a költeményeidet, sokan írtak neked, hogy érdemes lenne szakemberhez fordulnod. Az iskolai éveid alatt tapasztaltál nehézségeket a még nem definiált neurodivergenciád miatt?

Az iskolai környezetben létezik egyfajta struktúra, amihez viszonylag könnyen alkalmazkodhatunk, és amit követni tudunk. Amíg a közoktatásban tanultam, néha nehezen, de mégis sikerült boldogulnom. Azokat a tantárgyakat, amelyek iránt szenvedélyt éreztem, kiemelkedően teljesítettem, míg a kevésbé vonzóakban viszont gyenge eredményeket értem el. Utólag pedig számos olyan jelenséget fedeztem fel a tanulmányi éveim során, amelyek szoros összefüggésben állhatnak az ADHD-val és az autizmus spektrumzavaraival.

Sok óra volt, ahol képtelen voltam figyelni, úgyhogy inkább olvastam a pad alatt, rengeteget hintáztam a széken, de volt, hogy azért kellett orvoshoz menni, mert unalmamban beleállítottam a grafitot az ujjamba. Kifejezetten nehezemre esett bent lenni az intézményben, úgyhogy nagyon sokat lógtam. Tökélyre fejlesztettem, hogy tudom úgy tartani a kezemet, hogy az orvos garantáltan kiírjon egy hétre, de ezen kívül is minden alkalmat megragadtam, hogy ne járjak be. Egyébként mindig a lógások alatt tanultam a legtöbbet, rengeteget olvastam otthon.

Nem magával a tanulással volt bajom, egyszerűen az iskola volt számomra szociálisan sok. A gimis házibulikat sem annyira szerettem egészen addig, amíg fel nem fedeztem az amfetamint, ami segített abban, hogy többet bírjak ki társaságban. De az is sokszor előfordult, hogy összekészültem az induláshoz, szívtam egy kis amfetamint, aztán inkább otthon maradtam és olvastam hajnalig. Inkább arról volt szó, hogy ha nem volt már más választásom, akkor elviselhetőbbé tette a drog a társasági helyzeteket, de ha lehetett helyette írni, olvasni, akkor inkább azt választottam.

F. B./WMN: A gimnázium befejezése után a médiavilág kapuján léptél be.

B.: Igen, voltak reklámkampányok, tévés projektekkel is foglalkoztam, sőt, a Népszabadságban is tevékenykedtem. Mindeközben azonban mindig is a filmezés vonzott igazán. De valahányszor közel kerültem ahhoz, hogy az álmom valóra váljon, valamiért egy rejtett félelem kezdett el belülről gyötörni: hogy mekkora teher lenne ez rám nézve... Így aztán, akaratlanul is, de saját magam akadályozni kezdtem a céljaim elérésében.

Így természetesen nem jutottam előrébb, mert bár volt egy kitűzött célom, valójában én voltam az, aki a legnagyobb gátat jelentette.

F. B./WMN: Aztán fogtad magad és a családodat, és egy elég drasztikus váltással kiköltöztetek az izraeli sivatagba elmenekülve a magyarországi nehézségek elől.

B.: Nem feltétlenül nevezném nehézségnek... Politikai szempontból az első olyan pillanat, amikor megfogalmazódott bennem, hogy a helyzet tarthatatlanná vált, az volt, amikor a tévészékházat szétverték. Ekkor tudatosult bennem, hogy ha ez megtörténhet, ha egy állam nem képes megvédeni a saját intézményeit, és ha létezik egy olyan közeg, amely ezt a rombolást célozza, akkor az komoly problémát jelent. Ezt követően fogalmazódott meg bennem, hogy talán el kellene hagynom ezt a helyet.

A végső döntésünket az anyagi helyzetünk drámai romlása is nagymértékben befolyásolta. A gyermekeink a Lauder iskolába jártak, ami számunkra nem csupán kihívás volt, hanem szinte lehetetlen feladat a finanszírozás. Az egyik év végére még mindig ott voltak a kifizetetlen számlák, így végül a nagyobbik fiam osztálytársának szülei segítettek összegyűjteni a tartozásunkat. A következő tanévre ösztöndíjat is pályáztunk, és bár mindenki azt mondta, hogy tipikus segítendő család vagyunk, végül elutasítottak minket. Amikor megkaptam a hírt, úgy éreztem, elég volt.

F. B./WMN: A gyerekeid éppen 10 és 11 évesek voltak akkor. Milyen élményekkel, érzésekkel néztek szembe ezzel a hirtelen változással, amikor a budai elit gimnázium és a jól megszokott baráti kör helyett az izraeli kibucba költöztetek?

B.: Tizenegy éves voltam, amikor elhagytam a megszokott környezetemet, hiszen Pécsről Budapestre költöztünk. Ez az élmény mély nyomot hagyott bennem, és a későbbi döntéseimre is hatással volt. A gyerekek számára a változás nehezen kezelhető volt, de a sivatag szépségei végül mégis elnyerték a tetszésüket. A feleségem viszont teljesen elviselhetetlennek találta a kinti, 45-50 fokos hőséget. Ha visszagondolok, a legnagyobb kihívás talán az volt, hogy a munkalehetőségek meglehetősen korlátozottak voltak.

A sivatagi életünk körülbelül három éven át tartott, mielőtt Jeruzsálem környékére költöztünk. Ez a váltás volt az, ami végleg meglepte őket.

Az eleje meglehetősen kemény volt, mivel a gyerekek az iskolában teljesen elvesztek, bár a Lauderben valamennyit tanultak héberül, ez messze nem volt elegendő. Azonban a kibucban eltöltött életünk teljesen más volt: itt minden biztonságosnak tűnt, hiszen a külvilágtól egy zárható kapu választott el minket. Itt tényleg nem számított, kinek mennyi pénze van, mert nem volt lehetőséged látványosan költekezni. Az év nagy részében a hőség miatt mezítláb, egy szál gatyában és pólóban jártunk, így a ruházkodásnál nem voltak márkák, amelyek számítottak volna. Ez a gondtalan, egyszerű életforma valóban felszabadító volt.

Aztán átköltöztünk Jeruzsálembe, akkor kezdődött a világjárvány, ráadásul elveszítették az egyik nagymamájukat, és ez így együtt már teljesen kikészítette őket. Ezzel együtt, ahogy most mozognak a világban, én nagyon örülök, hogy elvittük őket. Nem azok a reflexeik, reakcióik vannak, mint azoknak, akik itt nőttek fel Magyarországon. A kisebbik fiam most rak össze egy rövidfilmet teljesen a nulláról. Tizennyolc évesen megírt egy remek forgatókönyvet, összeállította a stábot, statisztál, abból finanszírozza a költségeket, A-listás színészekkel tárgyal, és azon dolgozik, hogyan kaphatna kedvezményt kamerabérlésre.

Egy MOME-s barátom mesélte, hogy amikor az Erasmus-program keretében érkező izraeli diákok érkeznek, gyakran pont ilyenek, mint a fiam. Valószínűleg ő is azok közé tartozik, akiknek nem jelezték, hogy bizonyos dolgokat nem lenne szabad megtenni. Így hát, mivel senki nem figyelmeztette, ő csak megy, és csinálja a magáét.

F. B./WMN: A Siratófalnál a negyvenötödik születésnapodon volt egy olyan élményed, aminek hatására elkezdtél verseket írni. Előtte egyáltalán nem írtál?

B.: Igen, valóban... forgatókönyvírásra specializálódtam. Technikailag nem voltam rossz, de a tartalom szempontjából nem tudtam igazán hiteles lenni; a szívem helyett inkább külsőségekre figyeltem. Ezért a kreatív folyamat kifejezetten lassúvá vált. A sivatag közepén segédmunkásként dolgoztam építkezéseken, de egyértelmű volt, hogy ez nem tartható sokáig – az erőm lassan elfogyott. Kutattam a lehetőségeket, és akkor pattant ki az ötlet, hogy létrehozzak egy visszavonulási helyet írók számára egy kibucban, ahol elmerülhetnek az alkotásban. Ezt megosztottam a főnökömben, aki összekapcsolt néhány érdeklődővel a kibuc vezetéséből. Látszott, hogy az ötletük felkeltette az érdeklődésüket.

Amikor végre elérkeztünk ahhoz a ponthoz, hogy a szükséges pénz rendelkezésre állt a projekt megvalósításához,

Ráébredtem, hogy valójában nem ezt az utat szeretném járni. Az igazság az, hogy magam akarok írni, de valamiért nem engedem meg magamnak ezt a szenvedélyt, és ezért választottam ezt a pótszert. De így viszont csak önámításba ringatom magam.

Az én lelkesedésem sajnos hajlamos alábbhagyni, így könnyen visszakerülök abba a helyzetbe, ahol újra belevágok egy vállalkozás indításába. Beleteszünk egy kis tőkét, és amikor már látszani kezdene a siker, én hirtelen kiszállok. Ez már nem először fordul elő velem. Ekkor kezdtem el írni.

Elgondolkodtam rajta: meddig fogom még cipelni azt a terhet, hogy mások véleménye miként hat rám? Az életem már messze eltávolodott attól az ideáltól, amelyről egykoron álmodoztam, de mégis, a dolgok valahogy formálódnak.

Az is hozzájárult a folyamatomhoz, hogy távol kerültem mindenkitől, aki valaha is olvasott. Nem vágytam arra, hogy a verseim hatására bárki is megpróbáljon megvigasztalni – ahogy az korábban előfordult –, hanem inkább az érzéseimtől akartam megszabadulni azzal, hogy kiírom őket magamból. Úgy éreztem, hogy az eddigi barátaim előtt közzétett írásaim keretei nem bírják el ezt az új irányt. Ezért létrehoztam egy külön oldalt, ahol már mint művészi kifejezésformát tudtam megosztani a verseimet.

Egy különösen emlékezetes élményem volt, ami a sivatagba érkezésünket követően néhány nappal történt. Egy autós körutazás során, hiába figyelmeztettük, a nagyobbik fiam nem csatolta be a biztonsági övét. Amikor az autó hirtelen fékezett, ő repült a hátsó üléstől a szélvédő felé. Ezen a ponton mindkét gyerekem zokogásban tört ki. Ekkor döbbentem rá, mennyire megviselte őket ez a helyzet. Szívem mélyén először fogalmazódott meg bennem a kérdés: mit is tettem valójában? Ezt a tapasztalatot magánemberként nem tudtam volna úgy megfogalmazni, hogy az ne tűnjön hazugnak; ezt a helyzetet nem lehetett egyszerű baráti beszélgetés keretein belül feldolgozni. Ezt a történetet már Barukh néven osztottam meg a Facebookon.

A sortörések ilyen formája számomra különösen kényelmes, hiszen ADHD-sként így tudom a legjobban átlátni a gondolataimat. Ezen a Facebook-oldalon pedig egy igazán lelkes magyar közönség alakult ki körülöttem. Aztán történt egy fordulópont: Nyáry Krisztián megosztotta az egyik versemet, ami látványosan megnövelte a követőim számát, és innentől kezdve robbanásszerűen kezdett nőni a közönségem.

Nekem nagyon jót tett, hogy térben messze volt tőlem mindenki, aki olvasott, így nem kellett a reakciójukon töprengenem. Amellett az elején volt magammal egy olyan megállapodásom, hogy az írásaimat, amit az egyik felem alkot, a marketing osztály, a másik felem akkor is meg fogja osztani, ha úgy érzi, az nagyon kínos. Cserébe viszont nem szólhat bele az írásba.

Gyakran tapasztaltam, hogy kényelmetlenül érzem magam az írásaim miatt, de éppen ez az érzés táplálta az engem körülvevő lelkesedést. Az, hogy bátran megosztottam a gyengeségeimet és szégyeneimet, sokak számára inspirálóvá vált, és ezt sokan értékelték.

F. B./WMN: Milyen jövőt jósolsz a versnek 2025-ben? Lehetőségünk lesz még arra, hogy elmerüljünk egy-egy költemény mélyén, és lassan, megfontoltan ízlelgessük a szavakat, miközben a világunkat a villámgyors hírek és az azonnal fogyasztható tartalmak uralják?

B.: Én azt éreztem, hogy épp a rövid tartalmak miatt jött vissza a vers. Sok olyan visszajelzést kaptam, hogy az olvasóim szeretik reggel, munkába menet elolvasni a verseim, vagy van, aki átfut rajtuk, de aztán este, amikor már van ideje rá, vissza-visszatér hozzájuk. A könyveket is azért kezdtem el csinálni, mert többen kérték.

F. B./WMN: Mi motivált arra, hogy a saját kiadás mellett tedd le a voksod?

B.: Fontos szempont volt számomra, hogy ebből meg tudjak élni, mert máskülönben nem tudtam volna folytatni. Ha elmentem volna egy kiadóhoz, lehet, hogy a könyvem minden könyvesbolt polcán ott lett volna, de anyagilag nem jöttem volna ki belőle jól. Gyerekkoromban, az általános iskolában már írtunk iskolaújságot, így hozzászoktam, hogy a cikkek megírásától kezdve a nyomdai munkákon át a terjesztésig mindent magunk intéztünk.

Engem igazán inspirál, hogy van egy specifikus termék, amire összpontosíthatok.

F. B./WMN: Most Budapesten beszélgetünk, de eredetileg nem úgy tervezted, hogy visszaköltözöl.

B.: Két nyárral ezelőtt hazalátogattunk, de a kisebbik fiam és a feleségem hamarosan visszatértek az iskolai kötelezettségek miatt. Mi viszont a nagyobbik fiammal maradtunk, mivel több könyvvel kapcsolatos esemény várt ránk. Aztán, a terrortámadás után, hirtelen mindannyian itt maradtunk, és úgy tűnt, hogy az utazásunk teljesen megváltozott.

F. B./WMN: Hogy vagy most ezzel, hogy visszakényszerültél a helyre, amit egyszer már elhagytál?

B.: Nem úgy érzem, mintha visszatértem volna. Inkább azt tapasztalom, hogy most itt vagyok. De a helyem keresése nem könnyű. Nem tudok gyökeret ereszteni, és csak néhány emberrel tudok igazán beszélgetni. Az egész környezet számomra nagyon ismeretlen.

Azok az idegenségek, amiket egykoron magamban hordoztam, és amelyek miatt úgy éreztem, hogy én vagyok a különc, most egészen más fényben tűnnek fel. Felfedeztem egy olyan országot, ahol a neurodivergenciám nemcsak hogy nem lóg ki, hanem éppen ellenkezőleg: teljesen természetes. Ott mindenki a saját őrültségét éli meg, és ezáltal egyfajta közös normává válik a sokszínűség. Kint senki sem próbál kedveskedni, és senki sem figyel arra, hogy neked mi lenne a legmegfelelőbb. De ha megszólalsz, az emberek meghallják, és valóban figyelembe veszik a szavaidat.

Jelenleg nehezen tudom elképzelni, hogy tartósan egy helyen maradjak. A sok költözés során rengeteg mindent kellett hátrahagynom, és most már csak egy kis, két négyzetméteres raktáram van. A szabály az, hogy ami abba belefér, annyit tarthatok. Már nem tudok több dolgot kidobni, a választhatóságom véges. Angolul, héberül és magyarul szeretnék írni, fordítani, előadni, kiadni – folyamatosan jönni és menni. A legfontosabb, hogy találjak egy-két embert, akivel igazán összhangba tudunk kerülni. Jelenleg ez az egyetlen dolog, amiben reménykedhetek.