Belesnél Jókai Mór intim szentélyébe, a hálószobájába? Képzeld el, ahogy a falakat könyvek borítják, a szavak és történetek szelleme lebeg a levegőben. A fából készült bútorok, a meleg színek és a lágy fények mind azt sugallják, hogy itt egy író szíve és

Kortünetnek tűnik, hogy amikor egy intézmény hétvégi nyárestére a kulturális jelzővel hirdet programot, úgy megijed a saját merészségétől, hogy azonnal a standup kitétellel próbál bocsánatot kérni érte. Megvan rá az oka, hiszen a kultúra, mint köztudomású, veszedelmes portéka, amelyhez a józan ember bottal is csak messziről és óvatosan nyúl, nehogy maradandó kárt szenvedjen. Ám ebben az esetben talán indokolatlan volt ennyire aggódni, hiszen Bősze Ádám és Nyáry Krisztián, az est két "levezető elnöke" vagy dudása minden túlzás nélkül a kultúra nagyágyúja, akik nemcsak kivételes műveltségükkel tűnnek ki, hanem az értékes tartalmak ügyes csomagolásához is kiválóan értenek: a kultúra méregfogának profi eltávolítói. Ezzel azonban nekem van azért némi gondom, mert gyakran a bulvárnak tett túlzott engedményként hat. Értékek mentéséhez a velük visszaélő és a felszámolásukkal sikeresen kísérletező bulvárt eszközként használni már eleve kétes vállalkozás, és ráadásul semmi garancia nincs rá, hogy célt lehet vele érni. A "bohóckodás" ugyanis esetleg azt a tévképzetet kelti az ily módon szórakozókban, hogy máris mindent megkaptak, amit a kultúra adhat, így semmilyen további aktivitásra, ne adj' isten erőfeszítésre nem lesz szükségük ahhoz, hogy művelt embernek mondhassák magukat. Bár manapság már az is dicsérendő erény, ha valaki csupán a műveltség látszatát akarja kelteni magára vonatkozóan, mert valamilyen félreértés következtében úgy gondolja, ha elhiszik róla, fel fognak rá nézni.

Tudom, hogy most egy kockázatos úton járok, hiszen napjainkban egyre inkább elterjedt tendencia, hogy a megszokott szokásokat és beidegződéseket törvényes keretek közé szorítják. Ki merne azonban bárkit is elítélni ezért? A szavak formálása mindannyiunk saját joga, és ha valaki a saját stílusában fejezi ki magát, akkor azt nem lehet elítélni. Nem mondhatjuk, hogy valaki rosszul használja a nyelvet, hiszen minden kifejezés értékes lehet a maga módján; nem létezik olyan fórum, amely ezen a téren döntéseket hozhatna. Például a „lamentál” kifejezés klasszikus példája ennek a jelenségnek. Ma sokan tévesen használják, hiszen a siránkozás helyett inkább a töprengés jelentését próbálják meg ráérősen átültetni. Mivel az eredeti értelme egyre inkább elmosódik, a nyelvészek is azon tűnődnek (és nem, nem lamentálnak), hogy a kifejezést „törzskönyvezzék” a kor szellemének megfelelően, még ha ezzel saját maguknak is ellentmondanak.

A Jókai sétány 200. A cím végére pont kell. A produkció, amelyet Bach Kata színész, Bősze és Nyáry közösen nyújtanak, nem pusztán egy szokványos standup estének felel meg, hanem inkább egy művelődéstörténeti bulvárestnek sok-sok idézettel és néhány dallammal fűszerezve. Az előadás Jókai Mór életének izgalmas fordulatait járja körül: a Laborfalvi Rózával való találkozás, a házasság, valamint a Petőfihez fűződő barátság megromlása, ami Jókait egész életén át kísérte. Az est során Jókai nemzeti idollá válásának, zenei ízlésének, és a regényéből készült operett, A cigánybáró bemutatásának is tanúi lehetünk. Ráadásul az életének alkonyán Nagy Bellával való egybekelése is külön figyelmet érdemel, hiszen szinte mindenki ellenében történt. Számomra a legélvezetesebb pillanatok Bősze zenei szemelvényeivel voltak fűszerezve, de Bach Kata felolvasásai is jelentős értéket képviseltek az estén. Érezni lehetett, hogy a szövegek "kihangosításán" túllépve, ő is egyenrangú tagja lehetne a hármasnak. Bachnak és Bőszének is voltak spontán megszólalásaik, ám sajnos ezek nem voltak túl gyakoriak. Pedig ezek a humoros megnyilvánulások élénkebbé tették a produkciót, gazdagítva a párbeszédeket és a csipkelődések szellemét, mintha ellensúlyoznák Nyáry néha professzoros kifejtéseit, aki kétségtelenül a produkció motorja és valószínűleg a szövegkönyv szerzője is. Ily módon Bach és Bősze mintha Nyáry vendégeiként léptek volna színpadra, aki osztja a lapokat és teret ad nekik, Bőszének nagyobbat, Bachnak kisebbet. Ez az egyensúlytalanság kissé zavaró lehet, hiszen azt az érzést kelti, mintha az este folyamán mindenki Nyáry tanítványaként lenne jelen. Az igazság az, hogy bárki szívesen választaná őt tanárául, hiszen kiválóan tudja, hogyan varázsolja elő tudásának legszínesebb, legmeghökkentőbb és legviccesebb információit. Azonban azt, hogy ezáltal közelebb kerülünk-e Jókai Mórhoz mint íróhoz, ahogyan már említettem, nem garantálhatjuk.

Bőszét és Nyáryt az imént két dudásnak neveztem, ami talán nem volt a legmegfelelőbb kifejezés, hiszen ezzel arra céloztam, hogy vajon elférnek-e egy csárdában: nem túlzás-e, hogy két ilyen jelentős kulturális ikon osztozik egy színpadon, hiszen mindketten képesek lennének önállóan is lenyűgöző produkciókat bemutatni. Az eddigiek tükrében azonban világossá válik, hogy bár az együttműködésük példamutató, Bősze számára csekély teret biztosít a kreatív kibontakozáshoz. Ugyanakkor a zenei vonatkozások emelése időnként úgy tűnik, mintha puszta gesztus lenne, holott valószínűleg sokunk számára, akik a nézőtéren ültek, örömteli lett volna több zene és az azokhoz kapcsolódó megjegyzések hallgatása.

A Jókai sétány 200. gazdag mikroadatokban, történetekben és apró érdekességekben, szinte észrevétlenül közelít hozzánk az író életéhez. Olyan érzés fog el minket, mintha Jókai szalonjának állandó vendégei lennénk, akiknek lehetőségük van betekinteni a mindennapjaiba, sőt akár a legintimebb szegleteibe is. Ez azonban számomra zavaró, hiszen még másfél évszázaddal később sem érzem helyénvalónak, hogy ilyen mélységben betekintsek abba, amit ő a legszentebb magánügyének tartott. Az utókor gyakran úgy érzi, jogot formálhat arra, hogy a legrejtettebb szférákba is benézzen, eltávolítva a titkok fátylát a régi nagyok elől, hogy aztán az "irodalmi tájékozottságunkat" szórakoztató kérdésekkel igazolhassuk: "Tudtátok, hogy Jókai kopasz volt, de szégyellte, ezért parókát hordott?"; "Erotikus képeket rendelt külföldről, de lelepleződött, ehhez mit szóltok?" Lehet, hogy ez az álláspontom elavultnak tűnik, de számomra fájó dolog, a nagy író megalázásának tűnik. Ha úgy vizsgálgatjuk, mint egy szarvasbogarat, azzal nem mutatunk tiszteletet iránta, amelyet mint nemzeti kincsünktől joggal várnánk el. Senkit sem illik "kiterítve", teljes kiszolgáltatottságban szemlélni és a gyengeségein gúnyolódni.

Bár az alkotói pálya a művészi keresgéléstől a megkérdőjelezhetetlen mesteri státusz elnyeréséig, majd az élet végéig terjed, nem csupán egy iskolai életrajzot kapunk, hanem olyan pillanatképeket, amelyek színesítik a történetet. A színpad mögött kifeszített vászonra vetített gazdag fényképkínálat segít abban, hogy képzeletben visszautazzunk Jókai világába. Ez a narratíva a töredékesség és epizódok sorozataként bontakozik ki, miközben mégis teljesség érzetét kelti. Ennek következtében sokan úgy távozhatnak, hogy úgy érzik, mindent tudnak Jókai életéről és munkásságáról. A képek gondos válogatása és a szöveggel való szinkronizálása nem kis feladat volt, és a két elem egyidejű befogadása sokszor komoly figyelmet követel.

Többször felmerül a kérdés, hogy Jókai Miklós környezete milyen nyomást gyakorolt rá, próbálva ráerőltetni a társadalmi normákat és elvárásokat, amelyek a nagy magyar író, a nemzet bálványának tekintett figura számára elvárt viselkedésformákat jelentették. Jókai azonban, életének utolsó pillanataig, határozottan ellenállt annak, hogy mások határozzák meg, mi a jó számára, és nem volt hajlandó alávetni magát olyan elvárásoknak, amelyek figyelmen kívül hagyták az ő boldogságvágyát és az önálló döntésekhez való jogát. Szabadságát sikeresen megvédte, még akkor is, amikor a "történelmi emlék" kérdése felmerült, ami különösen figyelemre méltó, tekintve, hogy több mint száz művel a háta mögött, az ország legnépszerűbb írójaként joggal gondolhatott volna arra, hogy illik a róla kialakult képhez mérten viselkednie. Sőt, akár azt is képzelhette volna, hogy már nem csupán önmaga, hanem a nemzet része, testestül-lelkestül. Mégis, független maradt minden külső kényszertől és elvárástól, vállalva a botrányt, amelyet 1899-es második házassága okozott — egy esemény, amelyet a kor bulvárlapjai felnagyítottak. Még a mai napig is merész és lenyűgöző döntésnek számít mindez, különösen figyelembe véve családja ellenséges hozzáállását. Hiszen 74 évesen lehetett volna óvatosabb, és a békés öregkorra vágyó nagypapa szerepét is választhatta volna, hogy elkerülje a konfliktusokat. De mennyivel szebb, hogy ekkor is a dacos, fiatalos szellemét megőrizte, mint ötven évvel korábban, az első házasságkötésekor. Az, hogy a "botrányos" esemény után még az olvasói is elfordultak tőle, valóban kegyelemdöfésként hathatott. Végső soron ez a hűtlenség is azt igazolta, hogy ha a boldogságunkról van szó, akkor soha nem érdemes mások véleményére figyelni, és különösen nem érdemes a kíméletlen bulvárlapok és a felszínes közvélemény elvárásainak megfelelni.