Bezár a Vidámpark Kávézó, ami sokak szívében különleges helyet foglal el. Az a hangulatos zug, ahol a baráti beszélgetések és a finom sütemények találkoztak, most búcsúzik tőlünk.
Tikkasztó hőség uralkodik a városban, a Vidámpark Kávézó pedig dugig van emberekkel. Csak hatszáz forint aprópénzem van. Mi legyen a választásom? Kaphatok egy kávét, de az ingyenes víz is ott csillog a pulton. Ebédidő van, ami egyben a vacsorám is lesz, hiszen pár kilót le kell adnom, és holnap érkezik a fizetés. De ahogy körbenézek, a kínálat sem túl bőséges: csak két szendvics és négy krémes árválkodik a hatalmas, átlátszó üvegű hűtőben. Minden egyes falatért meg kell küzdenem, mert a lehetőségek szűkösek.
A szomszédos asztalnál három fiatal kínai lány ül, szorosan egymás mellett, és a jókedvük az egész helyiséget áthatja. Nevetgélnek, szelfiznek, mintha a világ legjobban eltöltött pillanatait élnék át. Hamarosan érkezik a hamburger, egy ínycsiklandó, vastag húspogácsával, buci közé zárva, mindannyiuknak egy-egy bőséges adagban. Kíváncsian nézem, hogy vajon hová fér ez mind beléjük? De hát jó tudni, hogy nem csak a hűtőben várakozó ételek közül lehet választani. Mellettük egy szemüveges férfi ül, aki körülbelül hatvanéves lehet, és csupán egy presszóra vágyik. Figyeli, ahogy a fia a bagelt falatozza, rajta sajttal, sonkával és friss salátával, minden falatot cappuccinóval kísérve. Ez a furcsa kombináció valószínűleg az apja számára is szokatlan, hiszen néhány pillanat múlva már a pulthoz is siet, hogy egy palack szénsavas vízért és két pohárért térjen vissza. Ketten osztoznak rajta, egyfajta csendes összhangban.
Egy másik férfi telefonján matat, miközben a vele szemben ülő, fehér hajú nőhöz beszél, aki láthatóan unja a dolgot, és nagyokat ásít. Közben én is figyelmesen hallgatom az interjút, ami éppen jó ütemben halad. Az alany egy neves költő, akit egy kopasz, katonaszerű férfi kérdezget, jegyzetfüzettel a kezében. A poéta sápadt, beesett arca mintha a szavakkal együtt is kifelé akarna szaladni, de minden egyes kérdésnél vagy megjegyzésnél meglepődve húzza fel a szemöldökét, amely úgy tűnik, hogy külön életet él, és minden egyes érzelmi rezdülését felnagyítja.
"Kitti bejött elbúcsúzni, de annyira ki volt bukva, hogy nem is mondtam, adja ide az 1500 forintot, ami kölcsönadtam neki." Ezt mondja egy lány a telefonba, majd elhallgat, megigazítja a szemüvegét, a poharához nyúl, hogy belekortyolhasson az epres-mentás limonádéjába. Tele van jéggel, minden bizonnyal hűsítőbb, mint az én kávém. Bár vannak, akik szerint ez a leghatékonyabb praktika a dögmelegben. Valakinek biztos, rólam szakad a víz.
Az arcomat törölgetem, amikor mellém huppan egy magas lány. Göndör, barna haját két fekete csattal próbálta összefogni, de a csapzott frizurája ennek ellenére is megmaradt. Hosszú lábait behúzza, az egyiket keresztbe fekteti a másikon, vállait lazán leereszti; úgy tűnik, kényelembe helyezte magát. Én viszont fészkelődöm a helyemen. Előhúz egy köteg papírt – kotta, tehát zenész a lány. A jobb felső sarokba ceruzával valamit ír, két betű szorosan egymás mellett – á, a monogramja. Figyelmesen nézi a lapot, és hangtalanul mozog a szája, mintha valami dallamot próbálna elcsípni.
Képzeljük el, vajon hallja-e a fejében azokat a dallamokat, amelyeket a papírra írt?
A ceruzát hirtelen felemeli, mint egy varázsló a pálcáját, és suhint egyet vele, de a papírköteg az asztalon marad, a lebegés elmarad – ez nem a híres wingárdium leviosa. Mégis, ahogy az íróeszközzel játszik, mintha egy titkos varázslatot szőne. Nem hadonászik, mozdulatai finomak és légiesek, de határozottak, ahogy a csuklója játszik a levegőben. A papírköteget szétszedi, és most három A/4-es kottalap terül el előtte, betöltve a szűk asztal terét. Milyen hangszeren játszhat? Vagy talán ő a karmester? Az igazán menő lenne, szívesen elmennék a koncertjére. Hirtelen felpattan, mintha a semmiből érkezne, és a lendülettel két lap már a táskájában landol, a maradék pedig néhány tizedmásodperc múlva követi őket. Táskáját vállára veszi, és szinte kiszalad a helyiségből, mint egy szélvész. Ekkor tűnik fel, hogy a fülében headszett van – hát ennyit a fejében szóló dallamokról.
Integetek a pincérnek, hogy rendezni szeretném a számlát. Megkérdezem, mennyit kellene fizetnem, ő viszont mosolyogva azt válaszolja, hogy semmit sem kell adnom, mert az étel ingyenes. A Vidámpark bezárt, és ma van az utolsó napja.
