"De hát, nálatok Nyugaton ez teljesen másképp működik!"

Hányszor hallottam már ezt a megjegyzést, amikor Magyarország és a jelenlegi itteni viszonyokról beszélgettünk, vagy éppen aktuális eseményeket elemeztünk. Az én esetemben az "itt" és "ott" fogalmak elkerülhetetlenül összemosódnak, hiszen mindkét helyen megfordulok. Ugyanez a helyzet a "mi" és "ők" kifejezésekkel is. Legyen szó politikai, kulturális, társadalmi, oktatási, egészségügyi vagy közlekedési témákról, ez a gondolat mindig felmerül. Akár baráti beszélgetés során, ismerősökkel, vagy akár egy véletlen találkozás alkalmával, például a taxi hátsó ülésén a sofőrrel diskurálva.

Már hetven éve élek Belgium varázslatos világában, és feleségemmel együtt igazán boldogan éljük mindennapjainkat. Van egy magyar barátunk, aki megjegyezte, hogy "elbelgásodtunk", és talán igaza is van – valóban sikerült beilleszkednünk. Négy lányunk szépen beszél magyarul, és unokáink is értik ezt a nyelvet, ami számunkra nagyon fontos. 1966 óta csupán egyszer vagy kétszer, maximum három hétig látogatunk haza Magyarországra. Az ott töltött idő alatt szívesen látogatunk el színházakba, hangversenyekre és mozikba Budapesten. Amennyire csak lehet, próbáljuk követni a magyar irodalom eseményeit is. Minden alkalommal, amikor hazaérkezünk, rengeteg emberrel találkozunk, pedig csak néhány hétre maradunk.

A címben említett szólam számomra eddig sokszor frusztráló volt. A beszélgetések után az a benyomásom alakult ki, hogy sokan úgy vélik, a Nyugat egy tejben-vajban úszó Kánaán, ahol minden lényegesen eltér az itthoni valóságtól. (De melyik Nyugatról beszélünk? A klasszikus Abendland, az EU, Nyugat-Európa, az euroatlanti térség, vagy csupán az Egyesült Államok? Úgy érzem, hogy a legtöbben az utóbbit tekintik az igazi Nyugatnak. E tekintetben a tapasztalat vagy a tudás jóval csekélyebb jelentőségűnek tűnik számomra, mint a képzelet vagy a vágy.) Ezt a nézetet folyamatosan próbáltam megcáfolni. Érveltem a történelmi és földrajzi eltérésekből fakadó különbségekkel. Ugyanakkor ragaszkodtam ahhoz, hogy a tőkés rendszer "sikerei" mindkét országban hasonló módon jelentkeztek. Hivatkoztam arra, hogy Franciaországban a földreform, a városiasodás és az iparosodás 150 évvel korábban kezdődött el, mint a "köztes-Európában", a német nyelvű területektől keletre és az orosztól nyugatra.

Szememre hányták, hogy páholyból nézem a lényegesnek hitt különbségeket: "neked könnyű hiszen ott élsz, egy polgári légkörben" és "cserben hagytad az országodat". (Még ma sem értem, mit neveznek "polgárinak". Vajon egy történelmi szakaszt, egy viszonylagos jólétet vagy egy társadalmi osztályt jelent?) Személyes öntudatom olykor akaratlanul is hivalkodó viselkedéssé változhatott így Nyugatról jőve. Vajon uralkodó hajlamomat éltem ki, vágyva arra, hogy mindig igazam legyen?. Gyakran egy butuska, leegyszerűsített "mi-ti" képlet alakult ki. Vitáink elfajultak, némelykor civakodásig. 2024 őszén értékes beszélgetések, higgadt eszmecserék és nyugodt érvelőim sarkalatosan megváltoztatták meglátásaimat, nem tagadva a különbségek állandó változásait.

Vitáimban egyáltalán nem vettem megfelelően figyelembe, hogy ők és én HONNAN halljuk a másikat, HOGYAN gondolkodunk, és MIKÉNT beszélünk. Máshogy éljük a hétköznapokat, más nyelv s éghajlat, másfajta történelmi rendszerek, más a barátság és a lakhatás, elégtelenségeink és hibáink, máshogy öltözködünk és étkezünk stb. A párbeszéd alapvető elvárásainak nem teszek eleget. Ugyanakkor az óriási vagyoni-jövedelmi különbségek ellenére, mi gazdagabban élünk, mint ők.

Magyarországi vitapartnereim nemrégiben még a fejletlen Habsburg földesúri-rendszert, a Horthy-kormányzat milliós áldozatát, majd a szörnyű rákosi és kádári korszak elnyomását, és most a 30-40 éves tőkés rendszerre való átállást élték meg és át. A többség számára még az utóbbi sem bizonyult szabadságnak, sem társadalmi fellendülésnek.

Én Nyugat-Európában élek, ahol végre leszámoltak a gyarmati múlttal, amelyből korábban jelentős hasznot húztak. Itt az emberek megélték a két világháborút, de a veszteségek mértéke viszonylag elmarad Közép- és Kelet-Európához képest, beleértve a náci rémtetteket is. Az újkor és a felvilágosodás szelleme már a XVIII. században kezdett teret hódítani, és ez hozzájárult egy demokratikusabb légkör kialakulásához, bár az utóbbi évtizedekben ennek is megvannak a hanyatlásra utaló jelei. 1945 óta a térség közvetett amerikai befolyás alatt állt, ami viszonylagos nyugalmat hozott, és lehetőséget teremtett a gazdasági jólét kialakulására, bár ezt időnként véres társadalmi konfliktusok árán érték el. Családom és én, osztályöntudatunk és kulturális örökségünk révén, a menekülésünk során ezt az Európa-arcot választottuk. Mindkét oldal: "én és ők" egy-egy haszonelvű, tőkefelhalmozó társadalomban él, de míg én gazdag szellemi háttérrel, viszonylag kényelemből beszélek és figyelek, addig Magyarországon élő vitapartneraimnak egészen más nehézségekkel kell szembenézniük a jelenlegi rendszerben, mind anyagi, mind szellemi értelemben.

Számomra a legfontosabb tanulság az, hogy érdemes mélyen elgondolkodni azon, hová is tartozunk, hol figyeljük meg a világot, és honnan osztjuk meg a gondolatainkat. A félreértések, amiket mostanra már kezdek jobban megérteni, csak nyugodt, felnőtt módon folytatott párbeszéddel és a szólamoktól mentes vitákkal oldhatók meg. Ahogy mondani szokták: "Nincs vége, amíg nincs vége."