Egy különleges csendes-ülős koncertet hirdettek, de a Müpa színpadán váratlanul tánctérré alakultak a dolgok – ez volt az Africa Express varázslatos estéje.

A vasárnapi budapesti koncertje igazi emlékezetes esemény volt, amelyet Damon Albarn vezetett, és amelyben körülbelül ötven tehetséges zenész – az afrikai, európai és amerikai zenei világok képviselői – vettek részt. Bár a hangosítás nem volt tökéletes, a zenei élmény mégis maradandó nyomot hagyott a közönségben, és a különféle kultúrák találkozása igazán különleges atmoszférát teremtett.

A világzene egy időszakban komoly üzleti lehetőséget teremtett, így nem meglepő, hogy a különböző népek zenei hagyományait a pop zenei elemeivel vegyítő kísérletek divatba jöttek. Az ilyen jellegű produkciók özönlötték el a zenei színteret, ám sok esetben ezek a próbálkozások inkább csalódást okoznak, hiszen gyakran izzadságszagú, silány minőségű, műanyagzene születik belőlük.

De persze volt azért jó néhány egészen különleges projekt is, ami mondhatni, megújította a popzenét. A Blur, a Gorillaz, és még számos kultformáció zenei atyja, Damon Albarn vezetésével 2006-ban, Maliban alakult Africa Express például egészen különleges formációnak számít. Ebben helyi sztárokat, például Toumani Diabatét, Bassekou Kouyatét, vagy az Amadou & Mariamot vegyítettek össze olyan vendégelőadókkal, mint Martha Wainwright, Fatboy Slim vagy éppen maga Albarn.

Ez egy olyan zenei kezdeményezés, amely a világzene hagyományos szellemiségéből merít, de messze áll a klasszikus értelemben vett zenekaroktól. Valójában nem is zenekarról beszélhetünk, hanem egy különleges globális projektről, ahol számos tehetséges muzsikus vesz részt, és a résztvevők folyamatosan cserélődnek.

Az Africa Express debütáló élő fellépése egy varázslatos fesztivál keretében zajlott a Timbuktu közelében elterülő sivatagban. Ezt követően, mindössze egy év elteltével, már a híres Glastonbury fesztivál színpadán is bemutatkoztak. 2009 óta pedig elindult az albumkészítés folyamata is: eddig összesen öt albumot adtak ki, és a közeljövőben, napokon belül érkezik a hatodik lemezük, az Africa Express Presents... Bahidora.

Ez a kaland a világjárás legújabb fejezetével indult. Képzeljük csak el, milyen lehet egy olyan turné, ahol a zenészek száma közel ötvenre rúg – és ez még nem is számolja a kisegítő személyzetet! Egy ekkora csapatot mozgásban tartani, szállásolni és etetni bizony nem kis feladat, nem is beszélve arról, hogy a művészek zenei összhangját és a hangtechnikai beállításokat is koordinálni kell. Ráadásul, mivel nem sok koncert szerepel a turnénaptárban, különösen nagy öröm, hogy Budapest végül mégis helyet kapott a programban.

Az egyedülálló akusztikájáról híres Müpa nagytermében ezúttal nem sikerült tökéletesen beállítani a hangtechnikát. Gyakran előfordult, hogy az ének kevésbé volt hallható, a hangszerek szólamai pedig összeolvadtak, ami a dinamika hiányát eredményezte a szólókban. Ezzel szemben időnként a basszus és a dob túlzottan dominálóan, szinte bömbölve szóltak.

A másik szembetűnő probléma az Müpa nagyterme, ahol ülve kellett (volna) végighallgatni egy fergeteges afrikai-mexikói-európai fiesztát. Ez nem is is sikerült, nagyjából a harmadik számnál már fel-felálltak táncolni az emberek, később a nagyjából a fél-kétharmad ház már táncolt a helyén, és két oldalt a színpad előtt. A piszok rossz hangosítás ellenére is lehengerlő koncertet láttunk, hallottunk.

Hogyan is lehetett volna ülve maradni, amikor a Mexican Institute of Sound energikus zenészei által előadott, tűzijátékra emlékeztető, fúvósokra épülő dallamok szinte követelték a táncot? A koncert előtt vetített fellépőlista szinte megbabonázta a közönséget, hiszen közel harminc név tűnt fel rajta, köztük több nagyszabású zenekar is. Nem túlzás tehát azt mondani, hogy Damon Albarn erre az eseményre és a következőkre körülbelül négy tucat zenészt gyűjtött össze. A színpadon időnként 15-16 muzsikus játszott egyszerre, akiket újabb 15 váltott fel, és így tovább, igazi zenei kavalkádot teremtve.

Az est során számos meghitt pillanat született, különösen a gyönyörűen melankolikus "Soledad" című dal előadásán, amelyet Damon Albarn és Luisa Almaguer adtak elő. Luisa, a mexikói transznemű énekesnő, törékeny női alakjával és lenyűgöző basszus hangjával mindenkit magával ragadott. Az est folyamán több afrikai hip-hop művész is felpörgette a közönséget, köztük a dél-afrikai Moonchild Sanelly, akinek élénk mozgása a riói táncosok vibráló stílusát idézte. A lista hosszúra nyúlna, ha minden fellépőt felsorolnánk. Az igazi bulihangulat azonban a mexikói zenészek produkcióihoz kötődött, akik egy alkalommal szerényen a balkáni lagzik varázsát emlegették, de valójában egy igazi transzatlanti fiesztát varázsoltak a színpadra.

Nem véletlen, hogy az est végére már mindenki talpon volt a csendes-ülős(nek hirdetett) közönségből, sőt a fináléban kijött mind a félszáz zenész, és felhívták magukhoz a közönség bátrabb tagjait is, így a színpadon is tömegtánc alakult ki.

Nyilván, aki Damon Albarn zseniális, intelligens britpopjáért jöttek, csalódhattak, mert a bálványuk végig a színpad oldalán, a billentyűk mögött húzta meg magát (és egy-két dalban énekelt). Itt ő tudatosan maradt a háttérben, a terepet átengedte a világszinten kevéssé ismert, zseniális figuráknak, akik éltek is a lehetőséggel.

A balladák varázslatosan hatottak ránk, és a desert-blues melankóliája is lenyűgözött, de az este igazi csúcspontja egy hatalmas mexikói-afrikai hip-hop-salsa-kuduro ünnep volt, ami páratlan élményként raktározódott el bennünk.