Egysávos forgalmú utca
A legújabban bejelentett EU-USA kereskedelmi "megállapodás" körüli felháborodás nem véletlenszerű. Az európai exportra kivetett 15%-os általános vám, amelynek nincs párja amerikai ellenintézkedés formájában, világosan jelzi, hogy a transzatlanti gazdasági kapcsolatok már nem a kölcsönös partnerség, hanem az alárendeltség logikáján alapulnak. A hivatalos kommunikáció próbálja hangsúlyozni a pozitív aspektusokat, de az európai acélipar számára a 50%-os vámtarifa katasztrofális következményekkel járhat, míg az autóipar a "mérséklésnek" szánt, de még mindig drákói 15%-os vámmal kénytelen szembenézni. Ez a helyzet legrosszabb esetben gyárak elköltözéséhez és több tízezer munkahely megszűnéséhez vezethet.
Ami igazán fájdalmas, az nemcsak a gazdasági veszteség, hanem az EU további hitelvesztése a globális porondon. Európa, amely eddig a szabályalapú kereskedelem, a kölcsönösség és a szuverén döntéshozatal zászlóvivőjeként lépett fel, most - Kanadával, Kínával és Brazíliával ellentétben - önként feladta ezeket az alapelveket, és gyakorlatilag Washington akaratát szentesítette. Ráadásul úgy, hogy gondosan lemondott minden lehetséges tárgyalási kártyájáról jó előre: tovább szankcionálja az orosz energiát, és kötözködik Kínával - saját gazdasági bázisát gyengítve.
A megállapodás olyan, mint egy egyirányú utca: az amerikai termékek szabadon öntik el az európai piacot, míg az európai exportőrök hátrányos helyzetbe kerülnek az Egyesült Államokban. Ez különösen szembetűnő az ipari szektorban: a gyógyszeripartól kezdve a fém- és alumíniumgyártásig, a mezőgazdasági termékektől a fogyasztási cikkekig terjedően. Ráadásul, ahogy a vámoknál gyakran előfordul, ami egyszer bekerül a rendszerbe, az hosszú távon megmarad.
Mindezt megfejeli Ursula von der Leyen védelmi és befektetési ígérethalmaza, amelynek sem mandátuma, sem realitása nincs. Az a kijelentés, hogy Európa 600 milliárd dollár értékben fog az USA-ba beruházni, a kontinens saját gazdasági érdekeinek nyílt feladása. Különösen, hogy Európa éppen most áll szemben a nettó tőkekiáramlás, a gyengülő versenyképesség és a stratégiai beruházások hiányának válságával. Ahelyett, hogy az EU stratégiai beruházási hatalommá váljon, Brüsszel a maradék tőkéjét is Washingtonnak ajánlja fel.
A történet gyökerei messzire nyúlnak vissza. Az Egyesült Államok a két világháború óta nem csupán partnerként lép fel, hanem globális dominanciáját érvényesítve alakítja a világpolitikai tájat. E hegemón szerepét nem titkoltan az alárendelés, a gazdasági kisajátítás és a politikai nyomásgyakorlás keretein belül valósítja meg. Washington ügyesen manipulálja a globális félelmeket – legyen szó az orosz fenyegetésről Európában vagy a kínai kihívásról Ázsiában –, mindeközben a félelemre épülő stratégiájából származó extra profitot és globális jövedelmet ügyesen összeszedi. Ukrajnát pedig az EU tárgyalói úgy kezelik, mintha nem is vennék észre, hogy Trump politikája lényegében ezt fogalmazta meg: Kijev fenntartása már Európa felelőssége!
