A helyzet egyre aggasztóbbá válik - Kárpátalja már a végzet sötét árnyékában leledzik.

A háború kitörése óta a megmaradt kárpátaljai magyar közösségre egyre inkább ránehezednek a kényszersorozások, az elnyomás és a félelem árnyai, amelyek súlyos terheket rótnak a mindennapi életükre.

A július 6-án, besorozása után nem sokkal elhunyt Sebestyén József halála kapcsán magasra csaptak a diplomáciai botrány hullámai: a magyar kormány bekérette az ukrán nagykövetet, kiutasított három ukrán tisztviselőt, és magyarázatot követelt a történtekre. A családja és ismerősei szerint a sorozótisztek által súlyosan bántalmazott, 45 éves férfi ügyében beindult a történtek hiteltelenítése az ukrán és a magyar ellenzéki médiában, aládúcolva az ukrán álláspontot, miszerint a férfihoz egy ujjal sem nyúltak, tragikus halála egészségi problémáira vezethető vissza.

Minden egyes lépést alaposan szemmel tart az ukrán titkosszolgálat, és amint a kényszersorozás kérdése a médiában a középpontba kerül, bármilyen ehhez kapcsolódó megnyilvánulás súlyos következményekkel járhat.

Lapunkban három menekült magyar osztotta meg fájdalmas tapasztalatait arról, hogyan váltak mindennapjaik otthonukban elviselhetetlen rémálommá. A megszólalók, akiket Katának, Miklósnak és Endrének neveztünk el, névtelenséget kértek, mert aggódnak az otthon maradt családtagjaik és barátaik biztonsága miatt. Félnek attól, hogy a nyilvános kijelentéseik akár súlyos következményekkel is járhatnak számukra. A több mint tucatnyi megkeresett személy közül csupán ők vállalták, hogy megmásított hanggal és kitakart arccal mesélnek a maffiamódszerekről, a megfélemlítésről, valamint arról, hogyan viselkedik a háború sújtotta, visszaszovjetizálódó Ukrajna a saját polgáraival.

A területi toborzó és szociális támogatási központok (TCK) által végzett kényszersorozás sokat kritizált gyakorlata a háború 2022-es kitörése óta keseríti a Kárpátalján élő magyarok életét: "A kényszersorozás nem új keletű dolog, nemcsak az előző egy-két hétben, hanem a háború kezdete óta mindennapos" - osztotta meg tapasztalatait Kata.

A megszólalók véleménye szerint a második világháború legborzalmasabb időszakaival párhuzamba állítható módszerek gyökeresen megváltoztatták a kisebb kárpátaljai települések mindennapjait. Endre úgy fogalmazott: "Az utcákon túlnyomórészt nyugdíjasok, gyerekek és nők találhatóak. A férfiak, akik megjelennek a köztereken, vagy gazdag üzletemberek, akik megvásárolták a felmentésüket, vagy pedig olyan stratégiailag fontos cégeknél dolgoznak, ahol a munka lehetősége megengedi számukra, hogy aktívan részt vegyenek a közéletben."

Endre az emberrablás fogalmát használta a jelenség leírására, és a megszólalók élményei alapján szinte lehetetlen lenne vitatni az általa adott értelmezést.

Gyakorta nem a helyi lakosok, hanem Közép- vagy Kelet-Ukrajnából érkező sorozócsapatok végzik a munkát.

Elmondása szerint ezek az alakulatok egyenruhában járva vadásznak a hadköteles korú férfiakra, katonai ellenőrző pontokat működtetnek, és amellett, hogy a közigazgatási és egészségügyi szerveknek is bejelentési kötelezettségük van feléjük, kiterjedt spiclihálózatot is fenntartanak.

Kárpátalján a helyi lakosok gyakran nevezik őket Gestapo-nak. Módszereik emlékeztetnek a KGB híres praktikáira: ha kilépsz az utcára, szinte mindenhol ott vannak. Figyelemmel kísérik a kisebb településeket, és néha egy buszba bújva várakoznak. Rendőrautóval közlekednek, és figyelik, hogy kinek hány éves a legkisebb részlet is fontos számukra – mondta Endre.

A stratégiailag kiemelt állami vállalatoknál végzett munka bizonyos védelmet nyújthat, mivel ezek a cégek mentességet biztosíthatnak a dolgozóik számára a katonai szolgálat alól. Ezzel szemben azok, akik nem ilyen helyen helyezkednek el, gyakran kénytelenek bujkálni, ami komolyan megterheli a pszichikai állapotukat. Miklós megfigyelése szerint a férfiak többsége inkább otthon marad, és a közeli ismerősöknél vállal kisebb-nagyobb fizikai munkákat, vagy éjszakai műszakban dolgozik, hogy elkerülje a kényszersorozás elől való elmenekülést.

Aki egyszer belép valamelyik hadkiegészítő központ kapuján, az szinte azonnal a harcmezőn találja magát. Mindhárom nyilatkozónak van olyan ismerőse, akit vagy a munkahelyéről hazafelé tartva, vagy vásárlás közben, netán a templomba igyekezve gyűjtöttek be az utcáról, gyakran erőszakos módszerekkel. Ezt követően egy csupán néhány napig tartó, alig kiképzésnek nevezhető folyamat után máris a tűzvonalban találják őket. Akiket viszontlátnak, azok már nem az a régi önmaguk: fizikai és mentális ronccsá válnak, függetlenül attól, hogy közvetlenül részt vettek-e a háborús szolgálatban vagy sem.

Kata említette, hogy a háború korai szakaszában nem mindenki tudott sikeresen átkelni Ukrajna nyugati határán, ami később súlyos következményekkel járt. Ezen felül gyakran előfordul, hogy a sorozókommandók pénzt kérnek azoktól, akiket elfognak. "Ha észreveszik, hogy az illető anyagilag tehetős, akkor hazaengedik, de akár 4000 dollárt is kérhetnek azért, hogy ne kelljen katonai szolgálatra mennie. Ráadásul, mivel tisztában vannak az elérhetőségével, akár többször is zsarolhatják" - osztotta meg Endre.

A kényszersorozás mint téma feszegetéséért lapunk és más orgánumok is megkapták, hogy "orosz propagandát" terjesztenek, de akik ismerik a valós ukrajnai helyzetet, nevetségesnek tartják ezt az állítást: "Ez nem az ukrajnai, inkább a magyarországi médiában jellemző az olyan "jól értesült" újságírókra, akik soha egy percet sem jártak Ukrajnában" - mondta Kata.

A kényszersorozások valósága az ukrán médiában gyakran eltűnik a sűrű homályban, és az erőszakos cselekmények említése csak akkor történik meg, ha már elkerülhetetlenné válik, például amikor egy életet követelnek a hasonló események. Az ilyen tragikus esetek azonban ritkán vonnak maguk után bármiféle következményt. A kárpátaljai magyar közösség tagjai közvetlenül érzékelik, hogy az ukrán állam valóban elköveti ezeket a borzalmakat, és ez nem csupán valamilyen kitalált narratíva.

Miklós elmondása szerint az ukrán hatóságok gyakran igyekeznek eltitkolni ezeket az eseményeket, és különféle indokokat keresnek, hogy megmagyarázzák, miért zajlott le az, ami történt.

A virtuális térben is ajánlatos vigyázni, ki miről mond véleményt, esetleg feltölt-e olyan videót, amelyen kényszersorozásra utaló cselekmények láthatók. De már arra is ügyelni kell, milyen reakciót nyom valaki a közösségi médiában, mert akár már aznap este megjelenhetnek nála az ukrán hatóságok. Ha szerencséje van, akkor csak egy kis "elbeszélgetésre", ha nincs, akkor úgy megverik, hogy képtelen lesz járni, ahogy az többekkel előfordult.

Kata arra hívta fel a figyelmet, hogy a kárpátaljai hírportálokon vörös betűkkel figyelmeztetik az embereket: óvatosan kell bánniuk a szavakkal és a fogalmazással, hiszen manapság a szavak súlya jóval meghaladja a fegyverekét.

A kényszersorozás során brutálisan bántalmazott Sebestyén József tragédiája, aki a beregszászi kórházban hunyt el sérülései következtében, mélyen megérintette a közvéleményt. Mindhárom megszólaló hangsúlyozta, hogy különösen fájdalmas, hogy egy magyar ember szenvedett el ilyen megrázó sorscsapást.

Megszólalóink visszatetszőnek nevezték, hogy a máskor oly érzékeny jogvédő csoportok makacsul hallgatnak ebben az ügyben és a kényszersorozásokkal kapcsolatban is.

Bár az ukrán hatóságok tiszta és átlátható vizsgálatot ígértek Sebestyén József halála kapcsán, sőt olyan pletykák is szárnyra kaptak, hogy Volodimir Zelenszkij ukrán elnök saját hatáskörében fogja vizsgálni az esetet, ez a nyilatkozók szerint nem tölti el sok reménnyel a kárpátaljai magyarságot.

Emlékezetes eseményekkel gazdagodott a közelmúlt, amikor Sebestyén Józseffel együtt hunyt el a mindössze 31 éves, lucki származású Makszim Muzicska. A tragédia hátterében állítólag egy szívmegállás állt, amelyet egy teherautó platójáról való leugrás előzött meg. Felesége szerint nem ez az egyetlen fájdalmas eset a környéken, hiszen Szerhij Kanalos tavaly szeptemberben szintén Munkácson szenvedett el brutális bántalmazást, amit az érintett hatóságok tagadtak. A hivatalos dokumentumok szerint a halála mögött egy koponyán belüli vérömleny állt.

Sebestyén József története csupán egy a sok tragikus eset közül, amelyeket forrásaink említenek. A megszólalók egyértelműen kifejezték, hogy a magyar lakosság többsége elutasítja a háborúban való részvételt. Számosan úgy érzik, hogy nincs közük a konfliktushoz, és nem hajlandók életüket kockáztatni egy olyan országért, amely csupán "büdös magyarként" tekint rájuk.

A nyilatkozók hangsúlyozzák, hogy a magyar kormány intézkedései rendkívül fontosak a kárpátaljai magyarság számára. A Nemzetpolitikai Államtitkárság egy szeretetteljes csomagot juttatott el Sebestyén József családjához, és átvállalta a temetési költségeket is. Emellett támogatja az elhunyt családfő egyetemista fiának tanulmányait is. A Magyar Ökumenikus Segélyszervezet pedig milliárdos nagyságrendű támogatást nyújtott az ország rászoruló lakóinak, ezzel is kifejezve szolidaritását.

Miklós véleménye szerint, bár számos példát lehetne felsorolni arra, hogy az anyaország milyen mértékben támogatta őket, a kormány és a közvélemény részéről most higgadtságra van szükség a háborús helyzetben. Elkerülendő az elhamarkodott döntések következményeit, amelyek a magyar közösségre nézve súlyos következményekkel járhatnak. Endre ezzel szemben kiemelte, mennyire lényeges, hogy a magyar kormány folyamatosan napirenden tartsa Sebestyén József halálának ügyét, hiszen ez talán hozzájárul ahhoz, hogy a kárpátaljai magyarokat kevésbé merjék bántani.