A Felvidék lányai is kulcsszerepet vállaltak az U17-es kézilabda-válogatott lenyűgöző Európa-bajnoki győzelmében.

3. Ezt követően a következő évi világbajnokságra úgy érkezünk, hogy szeretnénk valamilyen eredményt elérni. Igazából nem tűztem ki konkrét célt, de számomra a leglényegesebb az, hogy állandóan fejlődjek és előre lépjek.

Úgy vélem, hogy egy igazán különleges csapatot alkotunk. Nemcsak fizikailag vagyunk erősek, hanem a közös munkánk és az edzőink támogatása is hozzájárult a sikereinkhez. Közösen rengeteg energiát fektettünk ebbe az egész folyamatba, amiért mindannyian hálásak vagyunk.

2. Jelenleg még nehezen tudom felfogni ezt a sikert. Talán a legemlékezetesebb pillanat az volt, amikor a játékvezető lefújta a meccset, és végre világossá vált, hogy mi nyertünk – ekkor indult el az ünneplés, ami felejthetetlen élményt nyújtott.

3. Az álmaim között szerepelt, hogy a válogatott tagja lehessek, és részt vehessek ehhez hasonló megmérettetéseken. Most, hogy ez megvalósult, rendkívül boldog vagyok, de ez csak a kezdet. Ambícióm, hogy továbbra is fejlődjek, és egyre magasabb szintre emeljem a tudásomat és teljesítményemet.

(16 éves, a HC DAC játékosa)

1. Biztosan meg kell említeni az edzőket, mert nagyon jó velük az összhang és a munka. A csapatot is meg kell dicsérni, egyrészt individuális oldalról, másrészt ahogy közösen elvégeztük a munkát. A kvalifikáció óta keményen dolgoztunk, mindannyian szeretünk a válogatotthoz járni. Úgy mentünk az Eb-re, hogy jussunk tovább a csoportból, kerüljünk be a legjobb 12 közé, mert az világbajnokságot ér. Nem voltak olyan céljaink, hogy éremért akarunk játszani. Egyszerűen csak minden meccsen ki akartuk adni magunkból a száz százalékot.

2. Amikor a negyeddöntőben megkaptuk a dánokat, akiktől rögtön előtte kikaptunk, úgy voltunk vele, hogy nincs min spórolni, vissza kell vágni nekik. Az elődöntőben kicsit megijedtünk, amikor a házigazda Montenegró következett - számítottunk a sok szurkolóra, a teli csarnokra és tartottunk a bíróktól is. De az elejétől fogva erőt mutattunk félelem helyett, és végül szerintem ők ijedtek meg tőlünk. Nem számítottunk nagy esélyesnek, a torna elején picit le is néztek minket, de aztán már megkaptuk a tiszteletet. Ezek után a horvátok elleni döntő már könnyebb volt számunkra az elődöntőnél. Tudtuk, hogy az érem biztos, itt már nincs mit veszíteni, és mindent ki kell adni magunkból.