Amikor a szavakat elhallgattatják, a képek beszélnek – ezzel a paradoxonnal találkozunk, amikor egy diktatúra árnyékában élünk. A cenzúra falakat emel a kommunikáció köré, de a vizuális ábrázolások sosem hazudnak. Ezek a képek, még ha torzítva is, egyfajt

Az óvoda, amely a Vörös Csillag Hőerőmű szomszédságában található Gyulakután, 1980-ban készült felvételen látható. A képet Erdélyi Lajos készítette, és a Blinken OSA Archívum őrzi.

Erdélyi olyan felvételeket alkotott, amelyek hitelesen tükrözték Ceaușescu Romániájának valóságát. A dicsőítő szavak és a cenzúra árnyékában ott sejlett az ország nyers, életszerű arca.

„Tedd egyedivé a szövegedet” – fogalmazott Szilágyi Lenke fotóművész, aki az Erdélyi Lajos fotográfus munkáit bemutató tárlat társkurátora. Erdélyi 1929-ben látta meg a napvilágot Marosvásárhelyen, és pályafutása során számos jelentős fotográfiai eseményhez kapcsolódott: ő fedezte fel Orbán Balázs és Teleki Sámuel hagyatékát, bemutatta a romló állapotú erdélyi zsidótemetőket, valamint könyveket és portrésorozatokat készített. A Ceaușescu-érában fotóriporterként dolgozott, de nem csupán a fényképezés terén volt úttörő: újságíróként ő volt az, aki sorra látogatta meg a magyar származású, világhírű művészeket, interjút készítve Brassaïval és André Kertésszel is.

Erdélyi holokauszttúlélőként egy különös és fájdalmakkal teli életutat járt be. Magyar identitásával együtt hordozta édesanyja és húga emlékét, akiket Auschwitz sötét falai között ölt meg a gyűlölet. A háború borzalmait követően visszatért a dörnhaui munkatáborba, ahol megélte a megpróbáltatások újabb szakaszát, és 1945-ben végre kiszabadulhatott. E szörnyű tapasztalatokat nem csupán elfeledni akarta, hanem dokumentálta is a tábor tragédiáját, hogy a jövő generációi ne felejtsenek el. Az életében végigkísérte a kisebbségi lét nehézsége, valamint az elnyomó rendszerek által hozott sorscsapások, amelyek formálták identitását és erősségét.

Magáról úgy vallott, mint aki dokumentál, nem pedig műalkotásokat készít fotóival. A zsidóságról, kisebbségekről készült fotóiból több kiállítás készült, az OSA-hoz viszont olyan képei kerültek most, amelyeket Ceaușescu alatt fotóriporterként készített: azok a képei, amelyeket korábban nem látott a szélesebb nyilvánosság, noha részben megjelentek az Új Élet című marosvásárhelyi lapban, és amelyek kordokumentumként mutatták be a szocialista Románia miliőjét. Erdélyi egész Romániában dolgozott, végigfotózta azt, így építve fel hagyatékát az elnyomó rendszerről.

Szilágyi Lenke véleménye szerint a náci rezsim elnyomásának öröksége is hozzájárult ahhoz, hogy a Ceaușescu-korszakban nem bontakozott ki jelentős politikai lázadás, és az emberek nem kerülték el a hatalommal való összetűzést. "A diktatúrában túlélni tudtak, de nem voltak hangos ellenállók; nem akarták, hogy újra egy másik rendszerben veszítsenek el mindent" - osztotta meg Szilágyi. Fotói azonban mégis korhű tükröt tartanak a rendszer elé, amelyben éltek. Legyen szó a romániai falurombolás szimbólumává vált Bözödújfalu dokumentálásáról, vagy a vidéki emberek életéről és küzdelmeiről, akiknek a szocialista ipar iránti vonzalmat erőszakolták rá.

Bár összetűzése nem volt a hatalommal, a korlátokat érezte a bőrén: az általa vezetett iktatófüzetekből látni, hogy nemcsak a szövegek, hanem a képek is cenzúrát kaptak Ceaușescu rendszerében. Erdélyinek minden centiméternyi filmmel el kellett számolnia. A rendszer annyira védte imázsát, hogy a Securitate legalább olyan szigorral számoltatta el az ellőtt filmeket, mint ahogy a hadsereg a töltényt.

Az "Új Élet" korabeli kiadványainak lapjain jól megfigyelhető a cikkek felépítése. Az első oldalak gyakran tartalmaznak olyan vezércikkeket, amelyek Ceaușescut magasztalják, vagy a szocializmus dicsőségét hirdetik – ezek a szövegek azonban a képeken nem tükröződnek. A fotókon inkább egy olyan földműves közösséget látunk, amelyre mesterségesen rákényszerítették az ipar fejlődését, miközben elvárták tőlük a mosolyt és a boldogságot.

„Tedd egyedivé a szövegedet!” – mondta Szilágyi. Az OSA által rendezett kiállítás nem csupán a szocialista időszakra reflektál, hanem arra is rávilágít, hogy Erdélyi hogyan viszonyult a fényképészet művészetéhez. Ki az igazán tehetséges fotós? Milyen különbségek feszülnek a városi ipar és a vidéki élet között? És mi a jelentősége azoknak a dolgoknak, amelyek nem láthatók, mint például a vidéki hagyományok vagy egy templom? Az OSA kurátorai két éven keresztül fektették munkájukat ebbe a gyűjteménybe, amelyben tizenkétezer fénykép, százötven hangfelvétel és számos videó található.

A tapintatlanság határvonalán egyensúlyozó fotóriporter Erdélyi munkásságára utalva érdemes megjegyezni, hogy ő maga is úgy vélte: "a fotóriporter nem ismeri a tapintatot. Amint felfedezi az érzékeny oldalát, és az együttérzés erejével félreteszi a fényképezőgépét, már nem marad fotóriporter." A kiállítás célja, hogy bemutassa, Erdélyi valóban tapintatlan volt – mégpedig a szó legnemesebb értelmében: ezzel olyan dokumentációt hagyott hátra a szocializmus időszakából, amely máskülönben csak a magazinok lapjain tűnt volna el. Hála Erdélyi eltökéltségének, hogy archívumát levéltárba juttassa, képei feldolgozásra kerültek, így munkássága a közönség számára is elérhetővé vált.