Újra világossá vált, hogy a japán kultúra mély vonzalmat érez a magyar népzene és néptánc iránt.

Szombaton, helyi idő szerint 11 órakor Sulyok Tamás köztársasági elnök szavaival vette kezdetét a magyar nemzeti nap az Oszakai Világkiállításon. A szakadó eső ellenére az EXPO Nemzeti Ünnepi Csarnok színültig megtelt, és bár a japánok híresek arról, hogy mélyen vonzódnak a magyar kultúrához, az Oszakában tapasztalt fogadtatás varázsára nehéz szavakat találni. Derűs arcok, csillogó szemek és gyermeki lelkesedés árasztotta el a teret, mindenki őszinte csodálattal szemlélte a bemutatott műveket. A magyar népzene, a mi zenei örökségünk, egyértelműen hatott a közönségre.

Legutóbb 2013-ban, a Sziget fesztiválon, a már akkor is népszerű világzenei színpad mellett éltem át hasonló élményt. Ekkor a Muzsikás együttes a fennállásának negyvenedik évfordulóját ünnepelte, és a sokszínű közönség – a holland punkzenésztől a visszafogott németig – lelkesen fogadta az autentikus magyar zenét. Mindannyian érezték, hogy a zenénk valami különlegeset nyújt. Ez nem meglepő, mint ahogyan azt Hamar Dániel, az együttes alapító tagja is megjegyezte egy beszélgetés során: a zene nyelve valóban univerzális. Az igazi probléma inkább abban rejlik, hogy a kishitűség mélyen gyökerezik bennünk; túlságosan is foglalkoztat minket, hogy a világ hogyan ítél meg minket. Az oszakai expó magyar nemzeti napján szerzett tapasztalataim azonban egyértelmű választ adtak erre a kérdésre:

Miért is táncolják olyan hitelesen a kalotaszegi legényest, a csárdást vagy a szaporát, és miért éneklik szívből a szatmári népdalokat? A magyar néptánc iránti szenvedély Japánban a hetvenes években kezdett igazán kibontakozni, amikor a szigetországban neves magyar táncoktatók, mint Pálfi Csaba, Erdélyi Tibor és Timár Sándor, tanították a mozdulatokat és a hagyományokat. Az ő munkájuknak köszönhetően az 1980-as évektől számos, kifejezetten magyar néptánccal foglalkozó tánccsoport jött létre Japánban. A legkiemelkedőbb közülük a tokiói Magyar Néptánccsoport, amely 1986 óta működik, és az expón olyan lelkes diákokkal is találkozhattunk, akik a Kiotói Egyetemen tanulnak magyar néptáncot.

- Osztotta meg lapunkkal Pál István Szalonna, a Magyar Állami Népi Együttes művészeti vezetője, akivel a gálaműsor főpróbája előtt ültünk le beszélgetni. Elmondta, hogy felejthetetlen élmény volt számára, amikor az előadás végén észrevette, hogy a közönség soraiból többen csárdást táncoltak, énekeltek és csujogattak.

A zenész különleges figyelmet fordított arra, hogy a magyar és japán zenei hagyományok közötti mély összefonódást hangsúlyozza: a pentatónia, azaz az ötfokú hangsor mindkét kultúrában alapvető szerepet játszik, ezzel hidat képezve a távoli világok között. Kodály munkássága kulcsszerepet játszott abban, hogy a pentatónia a magyar zenei nevelés és kultúra szerves részévé váljon. Az általa kidolgozott módszer nem csupán Magyarországon, hanem Japánban is jelentős hatást gyakorol a zeneoktatásra, így a két kultúra közötti párbeszédet is elősegíti.

A magyar nemzeti nap délelőtti előadásán egy dinamikus folklórműsort mutatott be a Mihályi Gábor által vezetett Magyar Állami Népi Együttes, a délutáni gálaműsor keretében Menyegző című előadás debütált. A gálaműsort rendező Káel Csabát egyebek mellett arról kérdeztünk, mennyiben kapcsolódik az előadás a pár hete leforgatott Magyar menyegző című filmhez. Mint elmondta, csak gondolati rokonság van a kettő között: mindkettő egy kalotaszegi menyegzőt mutat be, de az előadásban dedikáltan egy táncprogram van összefűzve. Az üzenete viszont mindkettőnek ugyanaz: van egy erős gyökérzetünk, amelyre építkezni kell, és továbbadni a következő generációnak.

Kalotaszeg táncait választottuk, hogy e gyönyörű vidék legszebb muzsikáit, táncait és hagyományos ruháit egy sűrített formában bemutathassuk a műsorban. A lakodalmi szokások gazdag tárházából merítkeztünk: nem csupán a táncok, hanem mondókák, csujogatások és a menyasszonybolondozás is helyet kapott. Célunk, hogy a nézők számára teljes képet nyújtsunk arról, mi mindent magában foglal egy hagyományos lakodalom - foglalta össze Pál István Szalonna.

Káel Csaba az esemény kulturális diplomáciájának jelentőségét hangsúlyozva rámutatott, hogy a világkiállítás pavilonjainak bemutatói és programjai – ahogyan azt már a dubai világkiállításon is tapasztalhattuk – gyakran a technológiai újításokra építenek, ezek révén igyekeznek tartalmat közvetíteni. "A technológia és a fejlődés mindig azt hirdeti, hogy az ember érdekében cselekszik, ám közben sokszor elhanyagolja őt" – fogalmazott a filmügyi kormánybiztos. Hozzátette: "Programjaink éppen arra figyelmeztetnek, hogy nem hagyhatjuk magunkra az emberiséget, hiszen szükségünk van arra, hogy felfedezzük önmagunkat, kialakítsuk identitásunkat, és megtaláljuk azt a közösséget, ahol értékelnek minket. Mindez a mi tevékenységeink középpontjában áll."