**Kingdom Come: Deliverance 2: Több mint egy játék, egy igazi művészeti élmény** | 24.hu A Kingdom Come: Deliverance 2 nem csupán egy újabb videojáték a piacon, hanem egy lenyűgöző műalkotás, amely mélyen belemerít a középkori Európa világába. A játék fe

Alacsonyan lebeg már a nap, amikor végre kilépek az erdő sűrűjéből. Lassan haladok a katlanban megbújó mocsár felé; a levegőben pára kering, miközben körülöttem az erodált homokkőtornyok némán állnak, mintha régmúlt titkokat őriznének. Szinte biztos vagyok benne, hogy jól olvasom a térképet: a kincsnek ott kell megbújnia a túlsó parton, talán a sziklák ölelésében. Ha a szerencse is velem van, a hegy lábánál rábukkanak egy táborhelyre, esetleg egy fogadóra vagy egy apró falucskára. Van nálam elegendő groschen, így megengedhetem magamnak az ágyat, a friss ételt, és azt a négy fal adta kényelmet és biztonságot, amire annyira vágyom.

Ahogy lépkedek a láp nyálkás talaján, a békák kuruttyolása között egy ismeretlen segélykiáltás hasít a csendbe. Körbepillantok, de csak a távolban turkáló vaddisznók árnyai tűnnek fel. Ahogy közelebb érek a hídhoz, a hang egyre intenzívebbé válik, és mintha egy távoli ugatás is vegyülne a békák dalába. Valami nem stimmel, és bár próbálom elterelni a figyelmemet, érzékeim élesednek, és a világ minden apró rezdülése felerősödik körülöttem.

Fent, az erdei úton éppen csak elkerültem egy csapat banditát, semmi kedvem ahhoz, hogy megint bajba keveredjek, főleg ne egy ismeretlen parasztért vigyem vásárra a bőröm. Meg aztán ott a kincs, ha pedig a mocsárban egyszer besötétedik, fáklya nélkül talán ki sem keveredek innen hajnalig. Minden amellett szól, hogy elkerüljem a segélykiáltások forrását, a hang viszont össze-vissza verődik, nem lehetek biztos benne, merről érkezik.

A hídon áthaladva, mintha a múlt minden döntése egy pillanat alatt eltűnne, és helyét egy új, ismeretlen jövő foglalná el.

Szemben, talán 30 méterre három őrjöngő farkas vesz körbe egy fát, azon egy szerencsétlen férfi óbégat. Gondolkodás nélkül kardot, pajzsot rántok, megindulok a vadállatok felé. Elvesztem az időérzékemet, a szívem a torkomban dobog, harapás, védekezés, kardcsapás, és mire az utolsó ragadozót is levágom, teljesen besötétedik, a vér pedig elönti a szemem. Szinte semmit sem látok, alig állok a lábamon.

Miután alaposan megbizonyosodik arról, hogy a levegő tiszta és friss, a fán üldögélő férfi hirtelen leugrik, és majdnem eltöri a lábát. Járni nem képes, hiszen annyira be van feszülve, mint egy íj. Azt mondja, hogy cipeljem a hátamon, én meg arra gondolok, hogy ha egy darabon elviszem, talán kárpótol a segítségemért, legalább egy kis étellel és itallal. Én meg csak nézek, mint aki a legnagyobb bolond.

Ide-oda csámborgok vele, a szavak kusza áradatában csak úgy pörögnek a gondolatok, néha a hátamat is megöntözi egy-egy hirtelen mozdulattal. Hol egy kidőlt fához, hol egy hangyabolyhoz vonz, mintha a természet titkos üzeneteit akarná dekódolni. Közben rájövök, hogy elég szellemes figura, és mint kiderül, ő a helyi vadőr. Egy ponton úgy dönt, hogy a sörfőzdébe indulunk, de szerencsére gyorsan visszavonja az ötletét: minek folytatni az ivást, ha Pepikje, a legjobb barátja, nincs vele. Végül megérkezünk a táborhelyére, ahol egy pohár vízért esedezik, majd hirtelen közli velem, hogy Pepiknek nyoma veszett, és ezúttal nekem kell nyomoznom utána.

Pepik nem a fia, nem a társa, sőt még csak nem is az ivócimborája, hanem egy ló, egy átkozott ló. Útonállók rabolták el, hát persze. Ilyen a szerencsém, de ha már eddig szenvedtem ezzel az agyalágyulttal, nem hagyhatom annyiban a dolgot. Csak azért sem. Alszom egyet, összeszedem magam, a kincs meg megvár.

A fent említett epizód, bár a Kingdom Come: Deliverance 2 (KCD 2) narratívájában talán csekély jelentőséggel bír, mégis mély nyomot hagyott bennem. Ez a kis pillanat rávilágított arra, hogy mi is rejlik valójában a 2025. februári debütálásra készülő, már most ódákat zengő játék mögött. Arról, hogy a történet nem csupán a küldetések sorozatáról szól, hanem egy olyan világ megteremtéséről, ahol a döntéseknek súlya van, és a karakterek életek, vágyak és konfliktusok szövevényét alkotják.

A játék egy különleges utazásra invitál minket, amely a középkori kalandorok életét idézi meg: tele van izgalmakkal, kihívásokkal, és egyfajta feszültséggel, ami szinte lebilincsel. A legjobb az egészben, hogy mindezt a kanapénk kényelméből élhetjük át, messze a valódi életveszélyektől. A körítés és a részletes kidolgozás révén azonban hihetetlen módon képesek vagyunk azonosulni Skalitzi Henry, a főhős karakterével - talán még mélyebben és emlékezetesebben, mint a sorozat előző részében.

2018-ban a videójátékipar egészen kivételes családtaggal bővült: a cseh Warhorse Studios által fejlesztett és a Deep Silver által publikált Kingdom Come: Deliverance tematikáját és kivitelezését tekintve egyaránt felmutatta a középső ujját a lassan unalomba fulladó akció-szerepjáték piacnak. Nem valamilyen fantasztikus világ szuperképességekkel megáldott hősének bőrébe bújtatta a felhasználót, ehelyett a történelmi, varázslattól totálisan mentes középkori Csehország teljesen átlagos lakosának, Skalitzi Henrynek a szerepét kellett magunkra öltenünk.

A cél az volt, hogy a játékos a lehető legvalósághűbben élje át a korabeli környezet varázsát és hangulatát.

A főszereplő nem egyszerre győzi le a világ összes ellenségét, ahogyan azt sok más történetben látni szoktuk. A kardja nem csúszik simán a páncélok között, inkább visszapattan, mintha azok ellenállnának a harcnak. A környezete lenézi őt, különösen, ha rongyos, elhanyagolt ruházatban jár, és a gyomra hangosan jelzi, amikor éhes. Este, amikor a nap lenyugszik, az álom fáradtsága nehezedik rá, és a döntései nem csupán következményekkel járnak, hanem valóban súlyt hordoznak. Az élet reálisabb és keményebb, mint ahogy sokan elképzelik.

Kicsivel a Covid előtt kezdtem el felfedezni a KCD világát. Bár a fő küldetést sikerült végigvinni, a mellékszálakat csupán felületesen érintettem. A világjárvány később elvonta a figyelmemet, és az összkép, ami megmaradt, az az, hogy a játék valóban különleges és innovatív, de valahogy nem tudott meggyőzni arról, hogy újra és újra visszatérjek hozzá. Nem éreztem, hogy a szabadidőmben a könnyed kikapcsolódás helyett egy pepecselős kihívásra lenne szükségem – végül is a videójátékok célja, hogy elszakítsanak a valóságtól, nem pedig, hogy újraéljük a mindennapjainkat.

Ennek ellenére kellemes emlékek fűznek hozzá, annyira, hogy amikor 2020-ban egy online játékkönyvtárban ingyenesen elérhetővé vált, azonnal írtam régi, lelkes makettező barátomnak, aki sosem riad vissza a pepecselős kihívásoktól. "Nem vagyok ellene a korszaknak, de ha választhatok, hogy egy Panzerkampfwagen V-öt öleljek magamhoz az ágyban vagy egy középkori csatát vívjak, akkor a párducot választom" - felelt nekem, elhessegetve az ötletet.

Aztán végül mégis letöltötte, és azóta már öt éve élvezik együtt a Kingdom Come: Deliverance világát. Amikor értesült arról, hogy érkezik az új epizód, azonnal felcsillant a szeme, és gyakorlatilag az első lehetőségnél előrendelte. Számolta a napokat a megjelenésig, és amint megjelent, azonnal belevetette magát a kalandba. Amikor pedig megtudta, hogy a 24.hu csapatából én leszek az, aki teszteli a játékot, még inkább felerősödött benne az izgalom.

"Az összes megmaradt hajszálam is kitépődik ettől az irányítástól" - ennél csak meredekebb dolgokat írtam neki az első néhány óra után. Ő már hetek óta fárasztotta a PC-t a játékkal, míg én a PlayStation 5-ön próbálkoztam, és bátorított: csak bele kell rázódni, de a kezdeti szenvedés megéri a fáradságot. Igaza volt.