A titokzatos "mutogató kezek" nem csupán egyszerű grafikai elemek, hanem mélyebb jelentéssel bírnak, amelyek könyvekben, plakátokon és sírköveken is megjelennek. Ezek a kézjelek gyakran a tudás, a felfedezés vagy a figyelemfelkeltés szimbólumai, jelezve,

A manicule (vagyis a "kis kéz", amit mi is manikulának hívunk) egy különleges és manapság már ritkán előforduló szimbólum, amely egy kezet ábrázol. Ennek a kéznek a kinyújtott mutatóujja egy adott sorra vagy szövegrészletre mutat. A manikulák még mindig feltűnnek régi feliratokon és nosztalgikus dekorációkon, de igazi fénykorukat a középkori és reneszánsz Európában élték meg. Ez a tipográfiai jel egyedi módon segítette a figyelem irányítását, és egyfajta vizuális útmutatót nyújtott az olvasók számára.

Az első használat pontos időpontját nehéz meghatározni, de a beszámolók szerint már az 1086-os Domesday Bookban, amely az angliai és walesi földtulajdonokat tartotta nyilván, fellelhetők nyomai. Az elterjedésük azonban igazán a 12. század tájékán kezdődött. Érdekes, hogy egyes források szerint a püspök öklének is nevezték, ami igazán különlegesen hangzik, de sajnos ez a kifejezés végül nem vált általánosan elterjedtté.

A manikula szerepe magától értetődő volt. Az olvasók általában az oldal margójára, vagy néha a szövegoszlopok és mondatok közé írták, hogy kiemeljék a számukra különösen fontos vagy érdekes részleteket. Így lényegében a szövegkiemelő középkori megfelelője volt. Néha a nyomdászok vagy írnokok is elhelyeztek manikulákat a lapok szélén, ezzel jelezve például a könyv új szakaszát.

Miután a könyvnyomtatás egyeduralkodóvá vált, a manikulák használata némileg megváltozott. Ez az új technológia ugyanis lehetővé tette az írók és a kiadók számára, hogy kiemeljék az általuk fontosnak vélt dolgokat. Ahogy Keith Houston írja az írásjelek, szimbólumok és más tipográfiai jelek titkos élete című könyvében, "a margót, amely egykor az olvasó munkaterülete és vázlatfüzete volt, fokozatosan gyarmatosították az írók, akik saját magyarázó megjegyzéseikkel vagy kommentárjaikkal kívántak megtölteni azt".

Egyszerűsége ellenére a manikulák stílusa rendkívül változatosnak bizonyult. Némelyiknek kidolgozott ujja volt, mások furcsa arányokkal bírtak, extra hosszú ujjakkal, és akadtak olyanok is, amelyek anatómiailag helytelenek voltak. Az itálai reneszánsz egyik legkiemelkedőbb alakja, Francesco Petrarca például valamilyen okból olyan manikulákat rajzolt, amelyek ugyan öt ujjból álltak, de hüvelykujj nem volt köztük.

A 19. században a manikulákat bekebelezte az épp egyik aranykorát elő kapitalizmus: a könyveken túl a feliratokra, reklámokra és plakátokra is átterjedtek, hogy eképpen irányítsák a reménybeli vásárlók tekintetét. Utat mutattak a vonatokhoz és a kocsmákhoz. A Lincoln elnök elleni merénylet elkövetőjének, John Wilkes Booth-nak a körözési plakátján is ott volt a kéz, amely a pénzjutalom összege felé mutatott. A manikulákat még a sírköveken is használták (természetesen az ég felé mutatva).

Bár a manikulák népszerűsége a 20. század elején már jelentősen csökkent, teljesen nem tűntek el a digitális világból. Az első kurzorok között találkozhattunk egy különleges, mutálódott verzióval is, amely egy felfelé mutató, összeszorított ököl formájában jelent meg. A manikula emojik széles spektrumot ölelnek fel: léteznek balra, jobbra, felfelé és lefelé mutató ikonok is. Ezen kívül a Windings betűtípus-készletből is könnyedén kinyerhetünk hasonló szimbólumokat. Itt is van néhány példa: