Nagy Péter nem csupán a tűzifát és az ivóvizet adóztatta meg, hanem a szakállat és bajuszt is adóalapnak tekintette.
Oroszország történetének egyik legmeghatározóbb alakja a XVII-XVIII. század határvonalán több mint négy évtizeden át irányította a birodalmat, és számos jelentős változás és reform fűződik a nevéhez. Ma, háromszáz évvel ezelőtt, 1725. február 8-án hunyt el Nagy Péter cár, akinek öröksége máig érezhető. Ennek kapcsán Hahner Péter történészt, a Rubicon Intézet vezetőjét kérdeztük meg a cár hatásáról és reformjainak jelentőségéről.
Pjotr Alekszejevics Romanov, az első orosz cár, aki a nyugat-európai civilizációt követendő példaként állította a birodalma elé. A történészek úgy vélik, hogy a "Nagy" cím a cár érdeme, hiszen ő egy olyan kultúrában, ahol a tudatlanságot a tiszta erkölcs és a jóság alapjaként tisztelték, bátran hirdette a tudás és a műveltség jelentőségét.
Számos fiatal tehetséget indított útnak nyugati országokba tanulmányutak céljából. Ő volt az, aki 1703-ban megalapította az első orosz nyomtatott újságot, és létrehozta Moszkva első színházát, múzeumát és közegészségügyi intézményét. A cirill ábécé modernizálását is ő irányította, számos tankönyvet adott ki, és számos fordítást rendelt meg. 1700 és 1725 között a nyomtatott művek száma százszorosára nőtt a XVII. század teljes időszakához képest. Emellett számos szakiskolát alapított, beleértve a gárdaiskolát, tengerészeti intézményt, tüzérségi és mérnöki iskolát, katonai orvosi és bányászati képzéseket, valamint régi és modern nyelvek iskoláit és egyházi intézményeket. 1724-ben megalapította a Tudományos Akadémiát is. Uralkodása során Oroszországot véglegesen összekapcsolta Európával: míg uralkodása elején csupán egy nagykövete működött az országon kívül (Varsóban), addig a végére már huszonhárom állandó diplomatája képviselte Oroszországot az európai nagyhatalmak kormányainál.
Uralkodása alatt Oroszország jelentős területi nyereségeket könyvelhetett el, kijutva a Balti-tengerhez, és elérve a Szibériát valamint Alaszkát elválasztó földszorost. E közben sikeresen vívott háborút Perzsiával, a Kaszpi-tenger nyugati partvidékéért. Ha arra a kérdésre keressük a választ, hogy ő volt-e az, aki Oroszországból nagyhatalmat formált, a főigazgató tömören így reagált: igen, valóban mondhatjuk. Megemlítette, hogy a Nagy Északi Háború (1700-1721) kezdeti szakaszában szégyenletes vereséget szenvedett el XII. Károly svéd királytól Narvánál, ahol a svéd csapatok, mindössze tízezer fővel, legyőzték a negyvenezer orosz katonát. Ez a kudarc rendkívüli erőfeszítésekre sarkallta őt. Ekkor alapította meg az állandó hadsereget, amelynek gerincét a gyermekkori követőiből létrehozott, valamint a szomszédos falvakról elnevezett Szemjonovszkij és Preobrazsenszkij ezrede alkotta. Az 1720-as évek végére már körülbelül kétszázezer katonát tudott felfegyverezni, ezt pedig hozzávetőleg százezer kozákkal és egyéb segédcsapattal egészítette ki.
Ő indította el az orosz fegyvergyártás és a szentpétervári hajógyártás fejlődését. I. Péter uralkodása alatt Oroszország felzárkózott a világ vezető nagyhatalmai közé, és a Baltikum térségében a legerősebb tengeri hatalommá vált. A külpolitikai aktivitását a történész úgy összegzi, hogy a Baltikumban komoly sikereket aratott, míg a törökökkel folytatott harcai végül kudarcot hoztak, ahogyan a Perzsia ellen indított (1722-1723) hadjárata is gyümölcstelennek bizonyult. Ekkor csupán a Kaszpi-tenger nyugati és déli partjait sikerült elfoglalniuk.
Arra a közbevetésünkre, hogy az általa alapított Szentpétervárt hivatalosan ugyan a bibliai Szent Péterről nevezte el, de egyáltalán nem zavarta, hogy az ő nevét is megörökíti egyben, interjúalanyunk kifejtette: Moszkvához rettenetes gyermekkori emlékei fűződtek, mivelhogy a lázadók a szeme láttára mészárolták le rokonait. Amit viszont a legjobban imádott - a hadsereg és a nyugati technikai újítások mellett -, az a hajózás volt. Ifjú korától arról álmodozott, hogy lesz egy kikötővárosa. Ingria elfoglalása után 1703. május 27-én megalapította Szentpétervárt.
Az előkelőségeket arra kényszerítette, hogy hagyják el Moszkvát, és lassan, de biztosan Arhangelszk kereskedelmi központját is ide irányította át. Készen állt volna lemondani minden hódításáról, ha XII. Károly megőrzi számára azt a várost, amelyet már új fővárosának tekintett. Oroszország ekkortól kezdve két fővárosra oszlott: a keleties, zárkózott, hagyománytisztelő és vallásos Moszkvára, valamint a nyugatias, nyitott, világias Szentpétervárra, amely szívesen fogadta a külföldieket is.
Péter első külföldi útja, a "nagy követjárás" (1697-1698), valódi mérföldkőnek számított az orosz történelemben. Az utolsó orosz uralkodó, aki a határokon túlra merészkedett, nem más volt, mint Olga kijevi fejedelemasszony, aki a X. században élt. Péter célja kettős volt: egyrészt a törökellenes szövetség megerősítése, másrészt pedig saját kíváncsiságának kielégítése. Hollandiában a hajóépítés titkait tanulmányozta, és magával hozta a tengerészeti zászló színeit, míg Londonban III. Vilmos királyával folytatott tárgyalásokat. Bécsben I. Lipót császárral, Galíciában pedig II. (Erős) Ágost lengyel királlyal találkozott. A külföldi tapasztalatok hatására több száz európai szakembert invitált Oroszországba, és hamarosan világossá vált számára, hogy sürgősen lépéseket kell tennie hazája elmaradottsága ellen. Hazaérkezése után azonnali reformokba kezdett: először a hosszú ruhák eltüntetésére törekedett, majd pedig pénz- és naptárreformokat indított, hogy modernizálja az orosz államot.
A másik teendője az volt hazatérése után, hogy megtorolja a sztreleceknek (e sajátos, muskétás rendfenntartó egységnek) a cár távollétében kirobbant, s azóta már le is vert lázadását. Bár már korábban kivégeztek közülük százharmincat, ő még mintegy ezerkétszázat lefejeztetett. Egyes történészek szerint személyesen is részt vett a kivégzésekben, mások szerint ezt csak ellenfelei fogták rá. De tekintve a boncolás és a foghúzás iránti beteges érdeklődését, valamint azt, hogy több nemesét maga kötelezte lefejezések végrehajtására, nagyon valószínű, hogy hóhér mesterségét is kipróbálta.
A főigazgató válasza, amikor megemlítettük, hogy I. Péter nevéhez kötődik a szakálladó bevezetése, amely a szakállat az orosz elmaradottság jelképének, míg a borotvált arcot a modern európaiság szimbólumának tekintette, így hangzott: „Ha csak a szakálladó lett volna...” Az akkori nagyhatalmi politika súlyos árat követelt. A háború már 1701-re az állam költségvetésének több mint háromnegyedét elnyelte, 1710-re pedig ez az arány elérte a nyolcvan százalékot. I. Péter legfőbb célja az volt, hogy a társadalmat engedelmességre kényszerítse, és megteremtse a háború finanszírozásához szükséges anyagi forrásokat. Ennek érdekében még egy úgynevezett "jövedelem-kitaláló" hivatalt is alapított. A legnagyobb terhek a parasztságot sújtották. A fejadó bevezetésével (1718) az adóterheket ötszörösére emelték, amely ezután nem a háztartások, hanem a felnőtt férfiak létszáma alapján került megállapításra. A népszámlálás húszévente zajlott, így aki a következő felmérés előtt elhunyt, annak adóját a többieknek kellett megfizetniük. Ezért a parasztok egymásra is vigyáztak, hogy senki se tudjon elszökni, hiszen ezáltal a többiek terhei még inkább megnövekedtek volna.
A közvetett adózás mértéke jelentősen megnövekedett. Számos termék kizárólag az állam által volt beszerezhető, és ezeket jelentős fogyasztási adók sújtották. Az állami monopóliumok közé tartozott többek között a vodka, a szőrme, az irha, a kender, a dohány, a szurok, az olaj, a kréta, a kártya és a sakkfigurák, sőt még a tölgyfakoporsók is. A legnagyobb bevételt azonban a sóadó hozta. Emellett különféle adókat vetettek ki születések, házasságok, temetések alkalmával, valamint végrendeletek készítésekor, továbbá lovak, lóbőrök, kalapok és bőrcsizmák után is.
A moszkvai házak, a szakáll és bajusz viselete, valamint a méhkasok után fizetendő adók mind hozzájárultak ahhoz, hogy a földesurak hatalma tovább nőjön. Ők voltak az adókért felelősök, így a jobbágyok terhei egyre csak gyarapodtak. A történészek által vont mérleg szerint a cár modernizációs céljait rendkívül erőszakos módszerekkel igyekezett megvalósítani, ami végső soron még inkább megszilárdította az önkényuralmat hazájában. Ennek következményeként a társadalom állami irányítása és a jobbágyság jogfosztott helyzete egyaránt fokozódott.
