Németh Ilona: Šimkovičová nem alkalmas, a rendőri kihallgatás pedig nem rémítene meg.

Tartós társadalmi szerepvállalásáért Fehér Holló díjjal tüntették ki Németh Ilona vizuális művészt. Az egyetemi tanárt meglepte az elismerés, még azt is mérlegelte, elfogadja-e egyáltalán. Az, hogy felszólaljon és felelősséggel viszonyuljon a kulturális történesekhez, számára magától értetődő. Németh Ilonával a díjról, életútjáról, felelősségvállalásról és a jelenlegi kulturális tárcáról beszélgettünk.

Milyenek voltak az első reakciói, mikor megtudta, hogy megkapja a Fehér Holló díjat?

Amikor felhívtak a szervezettől, éppen vezettem, és teljesen ledöbbentem a hír hallatán. Azonnal elkezdtem magyarázkodni, hogy csupán a feladatomat teljesítettem, és nem érzem, hogy bármi különlegeset tettem volna. Kiderült, hogy a díjazottak körében ez egy meglehetősen gyakori reakció. Eleinte azt fontolgattam, hogy talán el sem fogadom a díjat. Az utóbbi időszakban szorosan együttműködtem a Nyitott Kultúrával és a Kultúrsztrájkkal, és úgy éreztem, hogy ha már a kulturális életért jár a Fehér Holló díj, akkor az inkább ennek a közösségnek lenne méltó. Ráadásul a kulturális tárcának írt nyílt levelem is hét női szereplőhöz kötődik, ami tovább erősítette bennem ezt az érzést.

Végül a díjátadón kiemeltem, hogy szerintem ezt a díjat a kultúra kapta, és az én személyem ilyen szempontból szimbolikus.

Ez viszont azt is jelenti, hogy Önt most a társadalmi történések tükrében a kultúra arcának ismerték el.

Ez a megtiszteltetés valóban jelentős, és természetesen együtt jár a felelősség súlyával is. Már a díj átvétele előtt is éreztem ezt a terhet, ami arra ösztönöz, hogy bátran kiálljak az értékeim mellett, ha valami nem tetszik vagy nem helyes. A társadalmi felelősségvállalás mindig is a családunk alapvető értéke volt, és ez a szemléletmód vezérel minket a mindennapi életben.

Az életútja során melyek voltak a legmeghatározóbb pillanatok, amelyek formálták?

Az apám az előző politikai rendszer képviselője volt, hiszen 1969 után kezdett el fontosabb pozíciókban dolgozni. Ezzel szemben a nagybátyámat akkor zárták ki a pártból, és ő jogászként tevékenykedett az üzemeknél, egészen a rendszerváltásig. Érdekesség, hogy '69 előtt parlamenti alelnökként is szolgált. Ezen a vasárnapon a történelmi Pázmány családból származó barátjukkal együtt nálunk kávéztak, ami különleges alkalmat teremtett a régi emlékek felidézésére.

Ezekben a beszélgetésekben gyerekként felfedeztem a vélemények sokszínűségét.

A gimnáziumi éveim alatt Dunaszerdahelyen a szlovákiai magyar írók színe-java gyűlt össze, és nekem lehetőségem nyílt kapcsolatba lépni velük. 26 éves voltam a rendszerváltás idején, és aktívan részt vettem ebben a történelmi változásban, ami igazán katartikus élményt jelentett számomra. Ezek az élmények alapvetően befolyásolták, hogyan közelítek a társadalmi kérdésekhez. Emellett különféle kiállítások, az egyetemi élet és az akadémiai ranglétrán való előrehaladásom is formálták a gondolkodásomat.

Az identitásának lényeges elemét képezi a kisebbségi státusz.

Az én tapasztalataim teljesen eltérnek a többségi élményektől. Nőként, hiába vagyunk sokan, mégis a kisebbségbe tartozunk, ami folyamatosan ott lebeg a tudatomban. Nyelvi szempontból is hasonló a helyzet: közép-európaiként gyakran érzem, hogy Európa más részein nem találom a helyem. Jelenleg a demokratikus elveim miatt sem érzem magam a többség tagjának. Ez az alapvető élményformáló hatással van rám, és formálja a hozzáállásomat a mássághoz és a különböző kisebbségekhez.

Az aktualitásokra térve. Kezdeményezője és társszerzője volt a kulturális miniszter elbocsátására irányuló felhívásnak, amiért a rendőrség kihallgatásra is beidézte. Ezt majd 200 ezren írták alá. Gondolta volna, hogy ez ilyen hullámot fog gerjeszteni?

Párizsban jártam munkaügyben, és közben mélyen elmerültem a szlovákiai kultúra sötét foltjaiban. Az elmémben felmerült a kérdés, hogyan lehetséges, hogy egy olyan fontos intézményt, mint a Kunsthalle (Műcsarnok), amelyért a helyi művészek két évtizeden át küzdöttek, most megszüntetni terveznek. Ezen kívül aggasztott a kultúra finanszírozásának átalakulása is, ami alapjaiban érintheti a kreatív szcénát és a művészeti közeg jövőjét.

Az jutott eszembe, hogy mennyire nagyszerű lenne aláírni egy nyilatkozatot, amely kifejezi a tiltakozásomat ezzel szemben, így végre a munkámra összpontosíthatnék.

Akkor jöttem rá, hogy nem szükséges semmiféle aláírás. Ennek kapcsán megbeszélést folytattunk Ivana Rumanovával, Lucia Tkáčovával, Bohunka Koklesovával, Silvia Hroncovával és másokkal, hogy közösen kidolgozzunk egy ilyen dokumentumot.

Eredetileg azt gondoltam, hogy körülbelül 500 ember fogja aláírni a kezdeményezésünket, és ezzel már tettünk valamit a célunk érdekében. Ehhez képest a reakció hihetetlen volt: tízezrével érkeztek az aláírások. Kilenc nap elteltével zártuk le a gyűjtést, és végül több mint 189 ezer támogató csatlakozott hozzánk. Ezzel elindítottunk egy fontos mozgalmat, és felelősséget vállaltunk a következményekért. A minisztérium vádaskodni kezdett, hogy hamis aláírásokat gyűjtöttünk, így nekünk kellett bebizonyítanunk, hogy ez nem igaz. Ez újabb feladatokat hozott magával, de vállaltuk a kihívást, és készen álltunk a harcra.

Amikor a rendőrség az ügyben előállította, majd kihallgatásra idézte, vajon nem foglalkoztatta-e a gondolat, hogy mindez kihatással lehet az egyetemi pozíciójára?

Hát, ha őszintén akarom mondani, akkor nem igazán.

Ha egy egyetemi tanárt emiatt elbocsátanának, az igazi botrányt okozna. Az alapfeltevésem pedig az, hogy ilyen okból nem lehet kirúgni valakit.

Az, hogy egy nyílt levelet fogalmazunk meg, hogy kifejtjük a véleményünket, az egy alapjog. Az pedig, hogy a múlt héten a rendőrség lezárta az ügyet, azt mutatja, hogy jól gondoltam ezt.