Nyakig mézben - Mi teszi különlegessé a zenészt? A zenész művészete nem csupán a hangszerek virtuóz kezelésében rejlik, hanem abban a varázslatban is, amit a zene által közvetít. Egy jó zenész képes megérinteni a hallgatók szívét, és elrepíteni őket egy
Az utóbbi napokban ismét belekerültem egy olyan értelmetlen vitába, amely szinte már veszekedésbe torkollt. Három "kollégám", néhány pohár bor és sör elfogyasztása után, az égi muzsikusok - gitárosok és billentyűsök - összehasonlításával próbálkoztak, mintha ez valami fontos ügy lenne. Ekkor ismét megkérdőjeleztem a létezésemet, és felidéződött bennem az idő múlásának keserédes íze. Az egész helyzet kellemetlen és bizarr volt, egyfajta abszurd színház, amelyben nem tudtam, miért is vagyok ott.
Ha már felmerült a téma, akkor nézzük meg alaposabban, miről is beszélünk. Mi az, ami igazán kiemel egy zenészt a tömegből? Milyen tulajdonságok és képességek teszik őt igazán jónak?
Ez amennyire értelmetlen kérdés, annyira állandó eszmecsere tárgya a kávéházi pletykapartikon az elfuserált karrierű és ráérős "művészkedők" körében. Ha gyakorló, vagy ráadásul még sikeres zenész is vagy, akkor nagy valószínűséggel elképzelhető, hogy tanúja, vagy netalán tárgya is lehettél már ilyesfajta csevegésnek.
Vizsgáljuk meg, mi szükséges ahhoz, hogy valakit zenésznek tekintsünk. Amennyiben valaki hangszeren játszik, s ezt tudatosan, mások számára élvezhető módon végzi, máris jó úton halad a zenész státusz elnyerése felé. Ha ezen kívül zenei tanulmányokkal is büszkélkedhet, az mindenképpen előny, de nem feltétlenül elvárás. Ráadásul, ha a zenélés a fő megélhetési forrása, akkor valóban egy elismert, nagybetűs zenészről beszélhetünk.
Nem nagyon tud nekem senki olyan zenei karrierrel kapcsolatos helyzetről mesélni, amin valamilyen szinten ne mentem volna keresztül a több évtizedes pályafutásom alatt. Ebből a masszív tapasztalattömegből kiindulva, bátran és büszkén kijelenthetem, hogy a szakmánk nem versenyfutás, de főleg nem gőgök ütközése...
Hogyan lehetne versenyhelyzetbe hozni egy magasan képzett klasszikus zongoraművészt egy sikeres pop/rock zenekar billentyűsével, vagy egy világszerte elismert jazzgitárost egy vendéglátóiparban dolgozó kollégájával? Mindannyiuk mögött rengeteg idő, tehetség, pénz és remény áll, amit a művészetükbe fektettek. Egyszerűen gyermeteg és rosszindulatú az a felfogás, ahonnan a "ráérős" emberek előszeretettel minősítik és véleményezik azokat, akik a vendéglátó szektorban szórakoztatnak, vagy a rock/pop zenekarokban önmagukat fejezik ki, vagy éppen művészként szolgálják a zenét. Az ilyen hozzáállás nemcsak tiszteletteljes, hanem a valóságtól is elrugaszkodott, hiszen mindannyian a szenvedélyükért és a művészetért dolgoznak, függetlenül a stílustól vagy a műfajtól.
Mindegy az, hogy mi a műfajunk, mindegy az, hogy színpad, klub, vendéglő, hajó vagy privát party a munkahelyünk. A lényeg az, hogy működjünk hivatástudatunk és reményeinkhez méltóan. Így igazak és őszinték maradhatunk önmagunkhoz, és örülni tudunk a másik sikerének is. Ez a KÓD alapelve... Az elfogadás és az öröm.
A zene mindenkié – így hirdette Kodály, de a zenész csupán a közönségé lehet, hiszen a Nagyérdemű nélkül a mi mesterségünk és művészetünk elveszíti valódi jelentőségét. A közönség emel minket a csúcsra, és ugyanakkor ők azok, akik visszarepítenek az ismeretlenség homályába.
