A "postátalan" kifejezés különleges jelentést hordoz, hiszen a modern világban, ahol a kommunikáció és az információáramlás egyre gyorsabbá válik, a hagyományos posta szerepe folyamatosan átalakul. A "postátalan" állapot egyfajta elgondolkodtató szimbolik
Úgy beszélnek, hogy az állam vagy valami más hatalmas erő úgy döntött, végleg eltünteti a postai szolgáltatásokat. A táviratok már a múlté, és a csomagküldés is drasztikus csökkenésnek indult. A levelek írását már csak az írástudás terén elmaradottabbak vállalják, akik papírlapra vetett gondolataikat ügyesen borítékba rejtik, hogy elküldjék a megadott címre. (A borítékba egyébként sokkal szokatlanabb dolgokat szokás rejtegetni.)
A szerelmes levél ma már csak az opera és a klasszikus irodalom lapjain él, ott is inkább csak nosztalgikus emlékeként tűnik fel, meglepetést keltve a kényelmesebbek és a könnyen sodródók körében. Minek papírra vetni az érzelmeket, ha szavakkal is kifejezhetjük őket? Vagy talán nem is szükséges szavakat használni, főleg nem énekelni, hiszen vagy a másik fél érzi a szenvedélyt, vagy nem, és akkor mindannyian a saját utunkra térünk. Van, aki Ázsiába indul, van, aki a Maros partján keresi a válaszokat, és van, aki a taekwondó edzéseken találja meg a saját ritmusát.
A képeslapok küldésének kihívásairól már korábban is írtunk, érdemes visszatekinteni arra. Az igazság az, hogy a postabélyegek még mindig jelentős bevételi forrást képviselnek a kiadók, így az állam számára is. Azonban a levelek hiánya ellenére a bélyegek már régóta önálló, pezsgő filatéliai életet élnek. Színes sorozatokban, alsorozatokban, különleges kiadásokban és egyéb, a tapasztalt bélyeggyűjtők számára izgalmas variációkban bővelkednek, amelyek nemcsak esztétikai élményt nyújtanak, hanem a gyűjtés örömét is fokozzák.
Ha a szándék valóban megvalósul, és a polgárok a postát már csupán történelmi emléknek, múzeumi kincseknek tekintik, akkor számos kultúrtörténeti aspektust kell majd magyaráznunk a postátlan nemzedék számára. Gondoljunk csak a levéláriákra, amelyek különböző színházi produkciókban szerepelnek. Vagy vegyük Caragiale klasszikusát, az "Elveszett levelet" (O scrisoare pierdută), amely már a címével is kérdéseket vet fel. Miért is beszélünk levélről? Nem inkább fájl? Hogyan tűnhet el? Miért nem volt titkosítva, és hogyan nem bírta ki a hacker támadását? Ki volt az, aki elveszítette? Milyen büntetésre számíthat? A büntető törvénykönyv hányas paragrafusa és bekezdése alapján ítélte meg a független e-bíróság az elvesztő és a hacker felelősségét? Az ilyen kérdések a jövő generációi számára izgalmas rejtvényekké válhatnak, amelyeket csak a múlt ismeretével lehet megfejteni.
Lesznek majd fürge és a hatalmat mindenben kiszolgáló időfüggő tankönyvírók, akik a mondott román vígjáték címét és belső cselekményét e-mailre vagy facebook-üzenetre írják át, hogy a tanuló zavart fejében a zavar ne legyen még átláthatatlanabb. Ugyanígy Jan Vermeer van Delft híres festménye, a Levelet olvasó leány képe alá tekintélyes magyarázó szöveget írnak galériások, vagy a fülhallgatóval bolyongó látogatók fülében kisebb szövegmagyarázat zajlik majd, amely megvilágítja a festmény értelmét, a lány furcsa, már-már visszatetsző cselekvését. Miért áll az ablak előtt, nem tudja, hogy onnan bármikor belőhetnek a szír-szar terroristák? Miért kell így olvasnia, nincs villany, vagy hiányzik az automata szövegfelismerő programja? A Convertia 212 bármikor letölthető a netről. Stb. stb.
Mindenkinek megvan a maga története a feladott levelek és üdvözletek körül, amelyek néha meglepő módon késnek, vagy akár el is tűnnek. A mi családunkban például van egy emlékezetes eset: egy képeslap, amelyet a Vatikánból küldtek, három hónapnyi várakozás után érkezett meg Gyergyóalfaluba. Valószínűleg a postások hosszú ideig keresgélhettek a térképen, hogy megtalálják ezt a kis települést, miközben a címzett vallási hovatartozását és a képeslap valódi értékét is próbálták feltérképezni, mindezt pedig a személyiségi jogok tiszteletben tartásával. A hazai postán ilyen hosszú késedelemnek nyoma sincs; mi mindig számíthatunk a gyors és megbízható szolgáltatásra.
Egy minap beszerzett képeslap a lengyelországi Oṩwieçimből küldődött valamikor a hetvenes évek végén. Egy ott tartózkodó kiránduló elvtárs családjával egyetemben sok-sok egészséget, boldogságot, sikerekben gazdag életet kívánt Auschwitzből főnökének. (Ilyetén bravúr levelezőlapon már nem fordulhat elő, ha a posta bezárja kapuit.)
Valóban kétszer csenget a postás? Dilló talán elfelejtette, hogy már egyszer megnyomta a csengőt? Vagy mi a szándéka, miért zaklat ilyen ostoba dolgokkal, hogy a violaszín pecsét alatt megérkezett a behívóm? A) Békepárti vagyok, fel vagyok mentve, nem fogok részt venni a háborúban. B) Az egészet elintézhetnék online is, addig pedig ne zavarjanak ilyen postai anekdotákkal.
Végső soron nem lesz érthető a "violaszín pecsét alatt" kifejezés. Miféle pecsét? Ma már csodálatos tisztítószerek állnak a közönség rendelkezésére, bárki összepecsételheti a ruháját estve vagy regvel, a (terméknév behelyettesítendő) tökéletes tisztaságot nyújt. (Ez itt a reklám helye.) Nem is szólva a postakocsiról, a postaládáról, a postásról és a postai piszmogó alkalmazottakról, a telefonos kapcsolószekrényről és a telefonos kisasszonyokról, Karinthy híres aforizmájáról, a "Mindig Mársal társalkodó Ámorról", a postarablók erkölcsi eltévelyedéséről, a cowboyfilmek fontos mozzanatáról, a postakocsik kifosztásáról és az abban hordozott polgári személyek kényszerítéséről... Vagy a Sztálint kísérő churchilli jelzőről, "a nagy grúz (pardon, georgiai) postarabló"-ról.
