Persze! Íme egy egyedi változat: **Rejtélyek a vágányok szomszédságában** A vágányok mentén rejtőző titkok világa mindig is vonzotta azokat, akik a felfedezés izgalmát keresik. A sínek mellett álló fák suttogása, a távoli vonatok zúgása és a múlt emléke

A cikk megosztásához kérlek, kattints ide, vagy másold ki ezt a linket, és küldd el emailben: https://demokrata.hu/kultura/titkok-a-sinek-menten-1025583/

Paula Hawkins brit író A lány a vonaton című bűnügyi thrillerével 2015-ben hatalmas sikert aratott. A regény népszerűsége következtében 2016-ban amerikai filmes adaptáció készült belőle, és nem sokkal később a színpadi verzióra is sor került: Rachel Wagstaff és Duncan Abel által jegyzett feldolgozás 2018-ban debütált az angliai Leedsben. Most pedig a darab magyar verziója is látható a Játékszín műsorán, Horgas Ádám rendezésében.

A nyitó jelenetben a néző megpillantja a címszereplőt, amint a vonat ablakán kitekintve észrevesz valamit, ami felzaklatja. A rendőrség másnap a bérleményében keresi e lányt, Rachelt, és a befogadó előtt nyilvánvalóvá válik, hogy nincs a legjobb passzban. Keményen iszik, a kilakoltatás veszélye fenyegeti, és ha mindez még nem volna elég: olykor víziók törnek rá, olykor filmszakadása van.

És hogy miért csöngetett be hozzá a nyomozó és a kíséretében lévő őrmester? Mert előző este eltűnt egy Megan nevű lány. Rachel nem tagadja, hogy ismerte Megant, de csak futólag, mint az exe kisgyerekének gyerekfelügyelőjét. Rachel ugyanis nemrég vált el Tomtól, a férfi újra megházasodott, új feleségétől kislánya született, akire Megan vigyázott egy ideig.

Rachel nem fűz semmiféle magyarázatot a kérdéseket firtató nyomozóhoz, hiszen titkolja, hogy valójában sokkal közelebb áll az eltűnt nőhöz, mint azt bárki gondolná. A vonat, amellyel nap mint nap munkába utazik, rendszeresen elhalad Megan háza mellett, így többször is megpillantotta őt a hátsó teraszon. Annyira megszokta már a látványt, hogy szinte ismerősnek tekinti.

Ezért nem hagyja annyiban a dolgot: nekilát, hogy kiderítse, mi történt a lánnyal. Megismerkedik Megan férjével, Scott-tal, és eljut a pszichológusához, doktor Kamalhoz is. Ám miután a nyomozók megtudják, hogy egy ideje nincs állása, őt tekintik az első számú gyanúsítottnak, hiszen nyilvánvaló számukra: nem azért vonatozott a belvárosba, hogy munkába menjen, hanem azért, hogy mindennap kétszer bekukucskálhasson kiszemeltje életébe...

És Rachelben felötlik: lehetséges, hogy csakugyan tett valamit Megannel, épp csak nem tudja, mi volt az?

A vonaton ülő lány elsődlegesen egy olyan nő portréját festi elénk, akinek élete éppen szétesőfélben van. A válás fájdalma még mindig frissen él benne; a múlt árnyai nyomasztják, és a meddősége miatt saját magát okolja a történésekért. Mindezek következményeként az alkohol rabságába került, próbálva elmenekülni a valóság elől.

Az alkotók azonban nem korlátozódnak csupán erre a pontra; izgalmas lélektani rétegekkel gazdagítják a történetet. Rachel valójában azért válik kukkolóvá, mert Megant a saját idealizált énjének tekinti, miközben az életét egy olyan képként képzeli el, amely tökéletesen illeszkedik az általa és Tom számára megálmodott álomhoz.

Vagyis: Paula Hawkins a nagyvárosi ember életkudarcát, fogódzóvesztettségét és önvigasztaló manővereit - a valóságból való menekülési kísérletét, fantáziavilág-építésre való hajlandóságát? - jeleníti meg Rachel sorsán keresztül. E drámai mag köré kerekítenek egy, a krimik sztenderdjét betartó bűnügyi történetet, amelyből annak rendje és módja szerint kiderül: nem csak egy embernek volt rá oka, hogy ártson Megannek - de vajon melyikükből lett gyilkos?

A történet kezdetén izgalmas ígéretek hangzanak el, és a cselekmény fokozatosan egyre érdekesebb fordulatokat vesz. Azonban a harmadik felvonásban hirtelen elveszíti varázsát, és a feszültség csökkenni kezd. A bűnügyi szál egy időre háttérbe szorul, és amikor végre újra a középpontba kerül, azok, akik már több hasonló művet ismernek, könnyen rájöhetnek a bűnös kilétére.

A lezárás ugyanakkor következetlenül békés és nyugodt. Amit nem a cselekmény belső logikája diktált, hanem az alkotók azon igyekezete, hogy az addig történtek ellenére kellemes végkicsengést adjanak a darabnak. Legjobb példa a műviségre, hogy Rachel addigi komoly problémái, például az alkoholbetegsége úgy eltűnnek, mintha sosem léteztek volna.

Az élményt egy kicsit árnyalja, hogy bár az említett megoldások hosszú időre képesek elfeledtetni a nézővel a mozival kapcsolatos élményeket, a leglátványosabbnak és legintenzívebbnek szánt jelenet, amely a tetőpontot hivatott megjeleníteni, a színpadi változatban megpróbál túlszárnyalni a filmet. Azonban annyira túltolt és mesterkélt az eredmény, hogy végül alulmarad a film által nyújtott élménnyel szemben. Más szavakkal, a kevesebb valóban néha több lett volna.

A főszerepet megformáló Lévay Viktória rendkívül hitelesen tükrözi Rachel összes érzelmét és hangulatát, a zavartól és frusztráltságtól kezdve egészen a félelemig és haragig. A Megant alakító Gáspárfalvi Dorka ügyesen kiemeli a lány szépsége és érzéki élményekre való fogékonysága, valamint a belső sebzettsége és érzelmi támaszkeresése közötti éles ellentétet. Fehér Tibor, mint Megan férje, Scott, fizikailag impozáns, de hangulata ingadozó és agresszióra hajlamos fiatalemberként jelenik meg. Simon Kornél pedig Rachel volt párját, Tomot játssza; amikor a karakter vonzó oldalait kell bemutatnia, igazán meggyőző, de amikor a negatív aspektusokat kellene érzékeltetnie - vagy ijesztőnek tűnnie, esetleg fenyegetést árasztania - már nem olyan hiteles. Az előadás legkomikusabb, de nem feltétlenül felszabadult pillanatai Petyi János csetlő-botló őrmesteréhez kapcsolódnak, aki folyamatosan az elöljárója, egy nyomozónő által letorkolva és ugráltatva van.

Ha már itt tartunk, a „Lány a vonaton” című műben a férfiak ábrázolása meglehetősen elkeserítő képet fest. A történetben egyetlen szimpatikus férfi karaktert sem találunk. Az egyik figura, Tom, egyértelműen a hatalomra tör, manipulációval és szexuális vágyakkal fűtve; a másik, Scott, birtokló természetével és bizalmatlanságával nem nyújt sokkal jobb képet, arroganciája csak ront a helyzeten. A harmadik, doktor Kamal, bár segítőkésznek tűnik, valójában érzelmi manipulációval él vissza a helyzetekben. Végül pedig ott van a már említett őrmester, aki a legrosszabb értelemben vett kiszolgáló szerepében tűnik fel, szinte már nevetségesen szerencsétlen módon, csupán a megalázásra várva.

A színdarab ugyanakkor működőképes: összességében sikeresen ülteti át színpadra a regényt és a filmet; a főszereplő erős alakítást nyújt benne, és a záró mondatai emlékezetesek. Rachel ugyanis bevallja: azért szeret vonatozni, mert érzi, hogy tart valahová, és meg sem kell mozdulnia ahhoz, hogy elsuhanjon mellette a világ. De a legjobban azt szereti, amikor meglátja az alagút végén a fényt - és bizonyára a nézők is így vannak ezzel, még csak az sem kell hozzá, hogy vonattal utazzanak.