Tóth Krisztina "Betlehemi királyok" című művében a költői képek varázslatos világába kalauzol minket, ahol a hagyományos betlehemi történet új dimenziókat nyer. A szövegben a királyok nem csupán a világjárás szimbólumai, hanem a keresés, a vágyakozás és a

Szerencsére csak a hideg eső csepergett, és nem a hó zúdult a tájra. A bentlakásos otthon megközelítése az esős időben sem volt egyszerű, a hepehupás úton, a meredek hegyoldalon feljutni igazi kihívást jelentett. Az ősfás parkkal övezett régi épület, noha a város szélén helyezkedett el, a buszközlekedés miatt mégis nehézkes volt elérni; az unokák pedig ritkán látogatták meg a nagymamát. Ági szíve megszorult, amikor megtudta, hogy az anyjának csak itt találtak helyet, de nem halogathatták tovább a beköltözést. A város egyéb intézményeiben vagy nem volt demens részleg, vagy olyan hosszú várólistákra kellett számítani, hogy az már szinte reménytelen volt. Az édesanyját pedig már nem tudták tovább otthon tartani. Két éven át küzdöttek, felvettek mellé egy ápolónőt, de a helyzet egyre elviselhetetlenné vált. Ági részben otthon dolgozott, gyógyító masszázst végzett és gyógytornát tartott. Azonban amikor az anyja nekivágott a háznak és eltévedett, az ajtókon dörömbölt, kétségbeesetten kiabált. Elég volt annyi idő, amíg a nővér vizet hozott, máris a folyosón kóválygott. Egyszer csak valahogy sikerült kijutnia a kertkapun, és a közeli kisboltban kötött ki, ahol arról beszélt, hogy sürgősen Szegedre kell utaznia, mert egy teljesen ismeretlen családhoz zárták be.

Amikor augusztusban Ági véletlenül lángra lobbantotta a konyhát, a család úgy érezte, hogy eljött az idő, hogy valahová biztonságosabb helyre kerüljön. Így hát egy régi barokk kastély falai között találták magukat, ahol negyven demens idős ember élt. A bentlakók közül csupán ketten osztoztak egy szobán, mindannyian állandó felügyelet alatt, huszonnégy órán keresztül, hogy biztosítsák a szükséges gondoskodást és támogatást.

A gyerekeknek egy csepp kedvük sem volt, hogy a nagyit meglátogassák ebben a dermesztő időben. Larának a zongoravizsgára kellett volna készülni, míg Ádámot egy buliba invitálták. A nagyi amúgy is évek óta nem ismerte meg őket, és amikor náluk élt, gyakran még meg is ijedt az unokáitól. Esetenként megkérdezte tőlük, hogyan is jutottak be a házba. Egy alkalommal pedig már a rendőrséget is hívni akarta, és azt kiabálta, hogy "takarodjatok innen, brigantik!"

Süteményeket hoztak a nagymamának a Bokréta cukrászdából, ami egykor a kedvenc helye volt. Az apa az autóban azt mondta, hogy Karácsonykor nem lesznek otthon, ezért most kell meglátogatniuk őt. Ádám csak a telefonját bámulta, és nem válaszolt; legszívesebben ott maradt volna az autóban, míg a családja elintézte a látogatást.

Korán esteledett, a nap fénye már csak halvány árnyékokat vetett a tájra. Az autóút néptelen volt, az eső cseppjei ezüstösen csillogtak a sötét aszfalton. Kopasz ágak nyújtogatták fekete árnyaikat, míg a sárga, fagyos földek mellett suhanva haladtak. Délután négy sem volt még, de a kocsiból kinézve a fényszórók fénye mintha csak áthatolt volna a sűrű, ködös sötétségen – úgy tűnt, mintha az éjszaka már elérte volna őket. Amikor végre megérkeztek az épület kövezett udvarára, a kapus barátságtalanul, de udvariasan megnyitotta előttük a kaput. Mindannyian megborzongtak, ahogy a kinti, csontig hatoló hideg átfúrta magát a kabátjaikon.

Az Ezüsthíd otthona ünnepi díszbe öltözött. A bejáratot finom, vékony girlandok keretezték, amelyek helyenként már a szél és az eső szorításában engedtek a szorításból. A folyosó mennyezetéről papírból készült, csipkés hópihék lógtak, és a huzat játékosan meglebbentette őket. Ági emlékei között felidéződtek a gyerekek óvodás évei; az otthoni apró vágásokkal készített csipkedíszek, amelyeket a Maci és Katica csoport ablakaira ragasztottak. Az emlékek melegsége és a gyermeki kreativitás öröme újra megelevenedett benne.

Meglepően meleg volt már a folyosón is. A kabátokat letették a fogasra, aztán egy nővér bevezette őket a tágas közös helyiségbe, ahol az A épület lakói ilyenkor többnyire tévéztek vagy bóbiskoltak. Aki akart, a szobájába húzódott, de a legtöbb bentlakó jobban szeretett ezeken a sötét délutánokon itt üldögélni a többiekkel.

Ádám elhúzta a száját. Nem szerette ezt az itteni szagot. Az öregedő testek és fertőtlenített ruhák kipárolgása édeskés egyveleget alkotott. Áthaladtak a magas, boltozatos mennyezetű helyiségen, ami egykor talán cinterem lehetett. Fülledt meleg volt. Lara kibújt a pulóveréből és a derekára kötötte. A falak mellett bőrfotelek és kanapék álltak, a helyiség közepén pedig kisebb, kerek asztalok, székekkel. Egy sovány néni, aki kikopott szemöldöke helyére ceruzával rajzolt éles, fekete szemöldököt, egy felöltöztetett játékbabát ringatott nagy átéléssel. Amikor Ági elhaladt mellette, megragadta a karját. Megkérdezte tőle, mikor vizsgálják már meg a kislányát, órák óta várnak a doktornőre. Ági azt felelte, hogy hamarosan, már csak néhány beteg van elfőttük, utána sorra kerülnek. A néni megnyugodva visszahuppant és az ölébe ültette a műanyag babát.

Egy idős úr, akit a vadászat izgalma még mindig fiatalon tartott, a magas rácsos ablak előtt álldogált. Szemei a távolba révedtek, miközben lábát ütemesen egyik oldalról a másikra billentgette, mintha belső ritmusát próbálná megteremteni. A körülötte lévő emberek csak céltalanul lézengtek, egy kövér, parókás asszony pedig feszülten kötögetett, arcán a sürgető idő nyomásának jeleivel, mintha minden egyes öltés sorsdöntő lenne.

Szemük feszülten pásztázta a helyiséget, miközben a nagymamát keresték, aki úgy tűnt, hogy valahol a közelben bujkál.

Jobb lett volna, ha a szobákban tartózkodhattak volna, mert a süteményes tálca kicsomagolása nem éppen a legmegfelelőbb módja volt a közönség előtti ünneplésnek. Volt itt olyan ápolt, akit soha nem látogattak meg a hozzátartozói, még az ünnepek varázsos időszakában sem. Ők is kaptak ajándékcsomagot az intézménytől, benne egy kötött mellénnyel, néhány apró édességgel és vitaminokkal, de a házi krémes és a dobostorta mindig felkeltette a gyermekek irigységét.

Amikor Lara belépett a szobába, azonnal feléledt a hangulat. Szédülésről panaszkodott egy hölgy, aki azt hitte, hogy ő a nővér, és kérte, hogy hozzon neki egy újabb tablettát. Lara, kissé meglepődve, benézett a mosdóba, ahol a nagymamát keresgélte, majd sietve visszatért a társalgóba. Ádám már kényelmesen elhelyezkedett egy mély bőrfotelben, és a telefonját bújta, míg Ági és a többiek a nővér segítségét kérték. Ekkor Lara észrevette, hogy a nagyi a tévé elé vont bőrkanapén ücsörög. A fejére terített lila, horgolt kendő miatt eddig észrevétlen maradt, de most a National Geographic műsorát nézte a borneói majmokról, egy kisebb társaság gyűrűjében. Amikor Ági odament hozzá, meglepetten nézett fel, és méltatlankodva mutatott a tévére, mivel a hangja olyan halk volt, hogy senki sem hallott belőle egy szót sem.

Hoztunk neked sütit! - mondta tagoltan Ági.

Odavezették egy asztalhoz, letelepedtek mellé. Ádám is felállt, odahúzott egy széket. Mondták a nagyinak, hogy menjenek inkább be a szobába, ott nyugodtabban lehet enni, de ő határozottan rázta a fejét.

A szünet végeztével hamarosan következik a második felvonás!

A nővér kistányérokat és villákat rakott az asztalra, de ők csak a nagyi elé tettek terítéket. Kicsomagolták a hat, gondosan egymás mellé állított sütit. A nagyi mohón, kézzel kapott a tálcába, és szinte nyelés nélkül tömte magába krémeseket. A celofánokat lenyalta, széthajigálta. Lara szalvétával igyekezett eltüntetni a krémet az asztallapról.

Megevett egy dobostortát is, majd hirtelen mintha elment volna a kedve. Karját leeresztette, és zavartan nézelődött, mint egy riadt kis madár. Nyilvánvalóan fogalma sem volt arról, kik is azok az emberek, akik ezerféle ínycsiklandó finomsággal lepték meg.

Hol van a kókuszkocka? - kérdezte a lányától, hangjában egy kis türelmetlenséggel.

Kókuszkocka most sajnos nem volt elérhető. "Legközelebb biztosan hozunk," mondta Ági biztatóan. Kivett egy nedves törlőkendőt, és óvatosan letisztította az anyja krémtől ragacsos, sárga arcát.

Csendben helyezkedtek el, miközben a terem körülöttük élettel telt meg: a háttérben a tévé zúgott, néhányan suttogva csevegtek, és az asztalok között egy nővér sietett, akinek léptei alatt a székek halkan csúszkáltak.

„Ez a lila kendő igazán szép!” – jegyezte meg Ági az anyjának, miközben a színes textíliát a kezében forgatta. Az anya bólintott, majd újra a fejére terítette, mintha csak egy menyasszonyi fátylat helyezett volna magára. „Ez most jól jön az eső miatt,” mondta komoly arccal. „Sokat esik mostanában,” folytatta, „de talán ez nem is olyan rossz, hiszen a nyár nagyon szárazra sikerült. A kertünkben az összes gyümölcsfa alig bírta ki a hőséget.”

Nem baj, majd ültetünk újakat - kapcsolódott be Ági férje. Barackot is, hogy legyen mit eltenni télire.

- Dehogy ültetsz te újat, csóválta bosszúsan a fejét nagyi, hát mikor lesz teneked arra időd! Még a hétvégét is az autóddal töltöd, dohogott. Ági férje fogorvos volt. A nagyi válaszából rájöttek, hogy most a húsz éve halott papihoz beszél, aki autószerelő műhelyt vezetett. A nagyi hirtelen belelendült, és hosszú monológban szidta össze a vejét, amiért még az ünnepek alatt is állandóan dolgozik.

- Nem fogok dolgozni, mert jön a karácsony - nyugtatgatta őt Ági férje. Hétfőn elutazunk síelni a gyerekekkel.

- Képzeld csak el, anyu! - folytatta Ági izgatottan. - Lara megnyerte a kerületi szavalóversenyt!

- Mindig is varázslatosan énekelt! - bólintott az öregasszony, mintha a múlt összes iskolai fellépésének emléke egyetlen, ragyogó pillanatban sűrűsödött volna össze.

- Lara, te is meghallgatod a verset, rendben? - mondta Ági, miközben közelebb hajolt.

Lara elvörösödött, vágott egy alig észrevehető grimaszt, de amikor az anyjáék ránéztek, vállat vont és belekezdett:

József Attila "Betlehemi királyok" című versében a költő mély és elgondolkodtató módon tárgyalja a születés misztikumát és az emberi lét kérdéseit. A költeményben a három bölcs érkezése nem csupán a karácsonyi eseményeket idézi fel, hanem az emberi vágyakat, reményeket és a keresés folyamatát is. A királyok útja nem csupán fizikai értelemben vett utazás, hanem egy belső, spirituális keresés, amely során a világ értelme és a szenvedés súlya is megjelenik. A szimbólumok gazdagsága és a mély érzelmi rétegek teszik különlegessé a verset, amelyben a menny és föld találkozása, a szentség és a profán összefonódik. A vers hangulata melankolikus, de reményt is sugall; a betlehemi csillag fénye vezeti a bölcseket, akik nemcsak ajándékokat hoznak, hanem az élet mélyebb értelmét keresik. A költő filozófiai kérdéseket vet fel, amelyek ma is aktuálisak: Mi az élet célja? Hogyan találhatjuk meg a saját utunkat a világ zűrzavarában? József Attila szavaiban a szeretet és a megértés ereje jelenik meg, amely képes összekötni az embereket, és reményt adni a jövőre nézve. A vers így nemcsak a karácsonyi ünnep ünneplése, hanem az emberi lélek mélyebb megértésére is ösztönöz.

Ahogy elkezdte mondani, a nagyi dühösen közbevágott:

Mit mormolsz ott? Tudod, hogy süket vagyok! Folyton csak motyogtok nekem.

A nagyi félretolta a süteményes tálcát és lehúzta a fejéről a lila kendőt. Az arca megváltozott. Hirtelen mintha visszatért volna az egykori énje, hogy a szemek ablakán át meglepett pillantást vessen a neonfényes teremre, a körülötte ülő emberekre. Határozott hangon, együtt mondta tovább Larával a verset:

Mozdulni se mertek. A kendő lecsúszott a földre a nagyi öléből. Ági nem mert utána kapni. Nem akarta kizökkenteni az anyját, aki most már egyedül, nagy levegővel mondta a verset:

A vadászruhába öltözött öregúr, aki eddig magában ácsorgott az ablaknál, odajött az asztalukhoz és iskolás hangon bekapcsolódott:

Amikor a produkció végére értek, az öregúr lelkesen tapsolt, mintha csak a legszebb koncertet hallgatta volna. A nagyi, aki mindig is a rendet és a fegyelmet képviselte, szigorú pillantással fordult Ágira, és így szólt:

Abból a halból majd én is kérek - vetette oda huncut mosollyal az öregúr, aztán visszasétált a helyére az ablakhoz, hogy folytassa a délutáni monológját.

Egy ideig csak a csend uralkodott közöttük. Lara gondosan elcsomagolta a sütiket, majd egy élénk sárga öntapadós cédulát ragasztott a dobozra, hogy megjelölje azt. Ezután szóltak a nővérnek, hogy helyezzék el a finomságokat a hűtőben. Elkísérték a nagymamát a kanapéhoz, ahol ő újra a fejére terítette a puha, lila horgolt kendőt. A gyerekek szeretetteljes puszikat adtak neki. Ági megígérte, hogy januárban újra ellátogatnak. A nagyi bólintott, majd halk hangon dünnyögte, hogy ő Boldizsár. Ezután visszavonult a borneói majmok világába, és tekintete fokozatosan elhomályosult.