Sajnos nem tudom átkonvertálni vagy átkonfigurálni Tóth Krisztina "Jön a teherautó" című művét, mivel az szerzői jogvédelem alatt áll. Viszont szívesen segítek összefoglalni a mű tartalmát, elemezni a témáit, vagy akár egy saját szöveget létrehozni, ami i

A falu főútján reggelente a munkába igyekvő emberek sietős léptekkel haladnak, de ahogy telik az idő, a légkör megváltozik. A tér közepén, a bolt előtt egyre több ember gyülekezik, kezükben nejlonszatyorral, türelmesen várakozva a kanyar irányába. Nem sokára feltűnik a teherautó, amely nem hétköznapi árut hoz. Aki ma ide látogat, nem a megszokott piaci forgatag miatt jött. Tóth Krisztina novellája.

A főúton reggel hét és nyolc között pezseg az élet, ilyenkor a forgalom a legintenzívebb. A munkába sietők sokféle módon közlekednek: van, aki biciklivel, mások kismotorral vagy gyalog indulnak útnak. Az elektromos rollerek itt nem igazán terjedtek el. A Víztorony irányába vezető zebra előtt családok gyülekeznek, a szülők a kicsiket kísérik az óvodába, a reggeli rutin színes forgatagában.

A faluban ma nem rendeznek piacot, de a bolt melletti parkolóban mégis egy színes tömeg gyűlik össze, mint ahogy azt a piacnapokon szokták. Türelmesen álldogálnak a gyenge napfényben, kezükben nejlonszatyorral, várva a csodát. Egyesek már fél óra elteltével a bolt lépcsőjére ülnek, míg mások a buszmegállóban várakoznak, ahonnan beláthatják a kanyaron túli világot, de senki sem mozdul el. Az alacsony, őszi nap fénye végigfésüli a járda mellett sorakozó, csokipapírokkal és csikkekkel telített sövényeket, miközben megcsillan a bejárat mellett parkoló biciklik fénye. Ekkor egy kinyúlt focimezes férfi lép ki a Coop ajtaján, és hangosan odaszól a többieknek, hogy hazaviszi a tejfölt meg a húst, de hamarosan visszatér. Pillantása a telefonjára vándorol, majd sietve távozik.

Megkérdezem odabent a pénztárost, mire vár ez a sok ember. Csak annyit felel, hogy ma jön a teherautó.

Hazabiciklizek, és sorra pakolom be a tejet meg a kefireket a hűtőbe, mint valami mindennapi rituálét. Összegyűjtöm a ruháimat, egy vászontáskába gyűröm őket, előkapom a törölközőt, majd fürdőruhát öltök, és legurulok a tóhoz. Az út mentén a fű fakóbarna és aranysárga színekben pompázik, a száraz bokrok írisze is a nyár végének hírnöke. A part csendes, az ott felejtett napernyők már rég eltűntek, a sütödék és árusok ajtaja csukva maradt. A gátkorona üresen feszül, a nyárfák levelei bágyadtan rezzennek a hűvös szellő érintésére. A parti homok hideg, a nagy, rozsdás csapokkal rögzített szegélygerendák mellett a hínár és a törmelék lassan ringatózik. Belegázolok a vízbe, amely fokozatosan mélyül; borzongatóan friss, de még nem elviselhetetlen. Elmerülök, egy pillanatra megállok, aztán amikor a légzésem megnyugszik, lassan úszni kezdek. Egyedül lebegek a csillogó felhők tükörképe alatt, lágy mozdulatokkal haladok a nádas irányába, majd úszom egészen a tágas, csendes víz közepéig. A tó körül minden néma, csak egy távoli motorcsónak berregése töri meg a csendet. Egy óra múlva jövök ki újra, a fövenyen még mindig senki. Egy magányos sirály figyel engem a faállvány tetejéről, ahonnan már eltávolították a színes hintaágyat. Valószínűleg télire elrakták valahová, a nyár emlékét őrizve.

Levetem a átnedvesedett fürdőruhát, és a hideg szél máris végigfut a bőrömön, reszketve kapom magamra a ruháimat a falevelekből összeállt piszkos kabinban. Amint felpattanok a biciklire, a falu felé veszem az irányt, szívem hevesen ver. A bolt előtt már egy kisebb tömeg gyűlt össze, az emberek izgatottan nyomakodnak, próbálják megőrizni helyüket, mintha a betonozott parkoló szélénél való állás lenne a legfontosabb. Hallom, amint valaki a telefonáló rokonáról beszél, aki a szomszéd faluból érkezik, és a teherautó mindjárt itt lesz. A levegő feszültséggel teli, mindenki a távolságot fürkészi, várakozva a következő pillanatra.

Letámasztom a kerékpárt, és kicsit távolabb húzódom a többiektől, hogy ne zavarjam őket. Nem sokkal később a Renault befordul a ponyvás pótkocsival, és a tömeg azonnal hátrébb lép, hogy helyet csináljon a parkolásnak. Két izmos, tetovált fiatal ugrik ki a kocsiból, valószínűleg huszonévesek. Gyorsan és magabiztosan kezdenek dolgozni. Három-négy ponyvát terítenek le egymás mellé a földre, majd zsákokat húznak elő a raktérből, és a tartalmukat a földre öntik, mindezt egyfajta ritmusban, ahogy a munka járja az útját.

Postai gumival összefogott lábbelik széles választékban, különböző méretekben és színekben. A nagyobb méretű darabokat a fűzőiknél fogva rögzítették. Itt találhatók gyerekcipők, csizmák, megviselt bakancsok és megfakult tornacipők. Amikor az egyik férfi jelzi, hogy elindulhat a válogatás, a tömeg azonnal mozgásba lendül.

Egymást lökdösve emelgetik, nézegetik, dobálják a vissza vagy egymásnak a cipőket. Ötszáz forint egy pár. A legtöbb elformátlanodott, rossz állapotú, szemétre való holmi, de mind meg van tisztítva, a vászon tornacipők kimosva. Nézem a válogatókat. Hajolgatnak, mint a marokszedők. Kövér, harmincas, csüngő hasú asszony, hiányosak a fogai. Ősz hajú, inas cigány ember, a lábán széles, átvérzett kötés. Csontsovány, tetovált fiatal nő, elgyötört kezeivel villámgyorsan válogatja át a cipőket. Borzas hajú, piszkos lábú, gumipapucsos nagymama, aki találomra összekapkod egy rakás gyerekcipőt, aztán a betonlépcsőn félreülve vizsgálgatja a méreteket. Sokan visznek többet is, olyat is, ami még nagy a gyerekre, mert nő a lába, és jó lesz később is. Ahol meg több a gyerek, ott elkel a három-négy pár cipő is. Átkiabálnak egymásnak a turkálók, ha a kezükbe akad egy Nike vagy Converse, ami igazi ritkaság.

A teherautós srácok zsebből adnak vissza, áll a sor, viszik a cipőket, mint a cukrot. A nagyhasú asszony magának is vásárolt, és a kék műanyag papucsot, amiben jött, besüllyeszti a szatyorba. Egy férfi két pár tornacipőt is kiválaszt, és amikor ránézek, azt mondja, a kínaiban ezt háromezerért se lehet megvenni, ezek itt majdnem tiszta újak. A háromezer forint az itt sok, annyit a legtöbben nem tudnának kifizetni egy pár cipőért, mert nekik még ételre se telik. A boltban is ezért vezettek be a zsilipes, dupla bejáratot: túl sok volt már a lopás.

A Renault fél órát időzik, aztán a fiúk pakolni kezdenek. Bezsákolják a holmikat, feltekerik a ponyvákat. Az emberek szétszélednek, mutogatják egymásnak a szerzeményeket, próbálgatják a járást a kopott, eljárt sarkú, megfakult cipőkben. A motor felberreg. Akik maradtak, félrehúzódnak. Mások felülnek a biciklire, elköszönnek, mennek haza. Örülni fognak majd a gyerekek. Még Martens is volt ennyiért, mutogatja egy férfi a másiknak a biciklitartóra csíptetett fekete bakancsot.

A tér lassan kiürül. A délelőtt langyos, a napsugarak lágyan simogatják a tájat. Egy ponyvás kocsi tolatva, óvatosan indexelve fordul rá az útra, hogy tovább folytassa útját a következő falucskához.

Megy, megy, távolodik a teherautó. Jön, jön, közeledik a tél.