"Feltáró, sokkoló, bátorító, félelmetes és mégis felszabadító" – fedezd fel Brooke Shields öregedésről szóló írásait! – Könyves magazin

Mikor jön el egy nő számára az a pillanat, amikor ráébred, hogy már nem fiatal? Brooke Shields őszintén, de humortól sem mentesen meséli el, milyen az élet 50 felett. Mutatunk egy részletet.

Brooke Shields, a Kék lagúna emblematikus színésznője, így fogalmaz: "Ahogy a negyvenes éveimből ötvenesek lettek, újra azt tapasztaltam, hogy a külvilág véleménye rólam nem tükrözi a belső érzéseimet." Korai évei óta a reflektorfény középpontjában állt, és azóta rengeteg megjegyzést kapott a megjelenéséről. Legújabb könyvében őszintén és önironikus stílusban osztja meg tapasztalatait a középkorúság cseppet sem könnyű éveiről, ezzel erőt adva azoknak a nőtársainak is, akik hasonló kihívásokkal néznek szembe. Érdemes belemerülni!

Minden nő számára, aki most lép be ebbe az új életszakaszba: ez az időszak tele van váratlan fordulatokkal, félelmekkel, érzelmekkel és keserédes pillanatokkal – ugyanakkor gyönyörű és frissítően izgalmas is. Adj magadnak engedélyt arra, hogy hibázz, hogy élvezd a sikereidet és megéld az öröm pillanatait. Ne félj, és nézz bizakodva a jövő felé. Hidd el, bármilyen kihívás is ér, képes leszel megbirkózni vele, ahogy eddig is mindig megtetted.

Bevezetés

Amikor először tudatosult bennem, hogy "elértem egy bizonyos kort", éppen New York szívében barangoltam a lányaimmal, akik, ha szabad így fogalmaznom, egyszerűen lenyűgözőek. Rowan haja olyan, mint a napfelkeltében csillogó eperszőke, és a megjelenése igazán lenyűgöző. Grier pedig, az égig érő lábaival és 185 centijével, még nálam is magasabb, igazi szikla a fiatalok tengerében.

Ezen kívül rendelkeznek egy különleges humorérzékkel, intelligenciával, figyelmességgel és kedvességgel - bár ezek a tulajdonságok az alkalmi megfigyelő számára talán nem tűnnek azonnal szembetűnőnek.

Azon a különleges napon, amikor egymás mellett sétáltunk, én voltam a középpontban, és nem tudtam figyelmen kívül hagyni a járókelők csodálkozó pillantásait. Már régóta hozzászoktam ahhoz, hogy az utcán felismernek, de ez most egészen más volt. A tekintetek nem rám irányultak, hanem az oldalamon lévő két gyönyörű lányra. Különféle érzések kavarogtak bennem: a düh, hogy "Mit bámuljátok a kislányaimat, mindjárt odacsapok!", a büszkeség, hogy "Ugye, milyen csodálatosak?", és a melankólia, hogy "Mi van, rám már senki nem figyel? Mikor történt ez? Nekem most már ennyi lenne?" A védelmező ösztön, a büszkeség és a saját magam iránt érzett szomorúság sűrűsödött össze abban az egyetlen, felejthetetlen New York-i pillanatban.

Aztán előfordult az is, hogy egy fotózáson néhány felvétel után megnéztem az addig készült képeket a monitoron.

- Szerintem van valami piszok a lencsén - szóltam oda a fotósnak, és rámutattam arra a fura vonalra, amit az arcomon láttam. Valami olyasmit válaszolt, aminek nagyjából az volt az értelme: Jaj, te szegény, de cuki vagy... Nem volt ott semmiféle piszok. Az a valami egy ránc volt.

Harminchét éves koromban érkezett meg az első gyermekem a világra. A szülés után azonban sötét felhők gyülekeztek a fejem fölött, és depresszióval küzdöttem, amelynek történetét az "És hullott az eső" című könyvemben osztottam meg. Szerencsére a kiváló orvosok és a megfelelő gyógyszerek segítségével, a kislányom első születésnapjára végre újra talpra álltam, és lassan visszanyertem az elveszett önmagamat.

Negyvenéves koromban hoztam világra Griert, és ha egyetlen szóval kellene összefoglalnom az azt követő tíz évet, azt mondanám, hogy könnyed és derűs volt.

Ez egy egészen új élmény volt számomra. Emlékszem, abban az időben így gondolkodtam: Ki az, aki itt az öregségről beszél? Ez tényleg szuper! Persze nem szabad elfelejtenünk, hogy gyerekkorom óta felnőttként bántak velem, és ennek megfelelően kellett viselkednem. Így aztán negyvenéves koromra úgy éreztem, hogy a biológiai korom végre összhangba került azzal, amit évtizedek óta hordozok magamban. Érettség és játékosság egyensúlyban, tele lendülettel. Nem szeretnék klisészerű lenni, de valóban azt éreztem, hogy minden lehetőség előttem áll. Olyan volt, mintha az élet eddig mind mindent elvezetett volna ahhoz a pillanathoz, amikor végre megállhattam, pihenhettem, és megveregethettem a vállam, mert tudtam, hogy megérdemeltem ezt az időt.

Emellett végre eljutottam odáig, hogy képes vagyok elfogadni önmagamat.

Végre elérkezett az a pillanat, amikor megszerettem a testemet, és már nem hasonlítgattam magam folyton a kifutók csillagaihoz. Soha nem voltam a klasszikus értelemben vett modell; azt hittem, hogy a vékony lányok a mérce, míg én inkább „sportos” voltam, ami tulajdonképpen csak egy kedves kifejezés a „nem vékony” állapotra. Negyvenévesen végre megszabadultam a másokhoz való állandó viszonyítástól, és ez a felismerés maga volt a szabadság. Most már büszkén tekintek a testemre, amely életet adott, és amely a tánc ritmusára is képes mozogni. Volt rajtam mit fogni, de ez már egyáltalán nem zavart. Nem állítottam, hogy az egész világ az enyém, de azt igen, hogy érdemes rám jobban figyelni.

Ahogy beléptem az ötvenes éveimbe, újra felerősödött bennem az az érzés, hogy a külvilág megítélése nem tükrözi hűen azt, amit belsőleg tapasztalok magamban.

A szakmám iránti lelkesedés sajnos már nem tükröződik mások hozzáállásában úgy, ahogy azt reméltem.

A producerek, a casting directorok, de még a rajongóim is azt éreztették velem: állítsd meg az időt... sőt, inkább forgasd vissza.

Egy rutin bőrgyógyászati ellenőrzés során, amikor egy anyajegyet szerettem volna megvizsgáltatni, az orvos váratlanul elkezdett az arcom körül integetni. Meglepetésemre ezt mondta:

- Nos, hát... - mondta, miközben ujjával az arcom körüli területet körbe-körbe mutogatott. - Ezt, tudja... Itt.

Mi a fene? Ki kíváncsi a véleményedre? - futott át az agyamon, de végül csak ennyit válaszoltam:

Köszönöm szépen, de most még nem.

Ahhoz, hogy igazán felfogjam, hogy egy új életszakaszba léptem, talán éppen az segített, hogy mások nézőpontján keresztül láthattam önmagamat.

Persze tisztában vagyok vele, hogy a dolgok megváltoztak. Néha annyira elfáradok, amennyire azelőtt soha. Nem tudom elolvasni az apró betűket, és ezt nagyon utálom. Mindig idegesített, hogy anyám soha nem találta az olvasószemüvegét, most meg azt kell hallgatnom, hogy én magam mondom: - Grier, drágám, nem láttad a szemüvegem? - Szeretek hímezni és kirakózni, amik egyértelműen öreges dolgok. Már csak a madzsongozás hiányzik! Ezekhez a mamis tevékenységekhez tényleg kell a két és fél dioptria.

Néha felkapok egy nadrágot, ami egykoron tökéletesen passzolt rám, és hirtelen eszembe jut, milyen egyszerű volt egykoron felvenni.

Néha csak nézem a gyerekeimet, ahogy délig alszanak, és nem mozdulnak a kukásautó zörgetésére vagy a mentőautó szirénázására sem. Ilyenkor eszembe jut a fiatalság... Volt egy időszak, amikor az altatókra nem volt szükségem, és az éjszakák csendesen teltek el, anélkül, hogy felriadtam volna. Most már nem is tudom, milyen érzés volt ez. Ezek a csodálatos lányok, akik hosszú órákat töltenek a tükör előtt, amibe én már alig merészkedem, nem is sejtik, mennyire üdék, frissek és vonzóak a testük, ami még nem érezte a gravitáció súlyát. Persze, mi is így tettünk annak idején. Ha most visszagondolok a fenekemre és a melleimre... Hogyan lehetett, hogy nem értékeltem őket, amikor még olyanok voltak, amilyeneknek lenniük kellett volna?

A lányok gyakran kifejezik aggodalmukat a lábuk külseje miatt, miközben én már annyira megereszkedtem, hogy a térdem szinte alulról kémleli a vádlimat.

Azt se tudtam, hogy ez probléma lehet. Folyton csak üldözünk valamit, soha nem értékeljük azt, amink van, és erről nekem az jut eszembe: Hol itt az igazság? Miért kritizáljuk folyamatosan magunkat és a testünket, miközben nevetséges módon hajszoljuk a tökéletességet? Miért nem vesszük észre, milyen különlegesek és egyediek vagyunk? És miért van az, hogy mire végre nincs rajtunk nyomás, és képesek vagyunk a jó tulajdonságainkat is meglátni, vagy csak élvezni azt, akik vagyunk, addigra gyakorlatilag már késő?

Bár a fiatal éveimben sokkal legyőzhetetlenebbnek éreztem magam, most, ötvenkilenc évesen, nem tapasztalom azt az érzést, hogy valóban öreg lennék. Gyerekként az ötvenkilenc éves emberek számomra már a "nagy öregek" kategóriát képviselték, de most, ha jobban belegondolok, nem érzem magam öregnek, sőt, talán sosem voltam ennyire fiatalos. Amikor hangosan kimondom az életkoromat, tudom, hogy sokak számára ez már az öregség határvonalát súrolja, de számomra ez inkább egy új fejezet, tele lehetőségekkel, mintsem a végállomás.

Az öregedés folyamata rendkívül ellentmondásos jelenség, különösen az Egyesült Államokban.

Megalázó, meglepő, erőt adó, ijesztő és felszabadító érzésekkel teli. Vannak kultúrák, ahol az időseket tisztelet övezi, és nem is kevés. Koreában a hatvanadik és a hetvenedik születésnap igazi mérföldkő, óriási ünnepségek keretében köszöntik az érintettet. Az őslakos amerikai közösségekben az idősek a bölcsesség forrásai, ők vezetik a közösséget, irányt mutatva. Indiában pedig a családi viták során mindig az idősebbek szava dönt. Ezzel szemben a mi családunkban az idősebbek gyakran így találkoznak a véleményeikkel: „Anya, te ezt nem érted!”